Számomra egy célversenynek 4 szakasza van:

1. felkészülési időszak
2. a versenyt megelőző időszak
3. maga a verseny
4. verseny utáni napok

Az első ultratávú versenyemet is így dolgoztam fel magamban, ami idén az első versenyem volt. Tudtam, hogy amit kihozok majd magamból, ha több vagy kevesebb is, mint amire számítok, az az én eredményem. Tavaly nem készültem semmire, az első maratonom után csak úgy futogattam, éppen ami jött. De ez a 6 órás egy olyan dolog volt, amire készültem, amiért minimális szinten is, de odatettem magam. Majdnem másfél év után újra azt mondhattam egy futásra, hogy verseny.

A felkészülési időszakom

Elég régen eldöntöttem, hogy szeretnék egy 6 órás versenyt futni, azt is tudtam, hogy az OptiVita valamelyik állomása lesz az. Így év elején, amikor az éves tervet raktuk össze, a március 6., mely az első állomás volt Velencén, be is került a naptárba, mint célverseny. Akkor a december már a rendszeres edzésről szólt, de magára a versenyre érdemben való felkészülés  csak január-február idejére tehető. Szilágyi Péterrel, aki Laci ajánlására a kezébe vette az edzésemet, hét elején egyeztettem, hogy hogyan alakul az a hetem ő meg megírta, hogy mit kell futnom és megfutottam. Ez heti 5 edzésből állt, ami átlag heti 70-75 km-t jelentett. Úgy voltam vele, ha megcsinálom a kiadott edzéstervet elmondhatom, hogy megtettem mindent a cél érdekében. Fejben kezdtem hozzászokni, hogy felejtsem el a rövidke futásokat, hisz előfordult, hogy péntek hajnalban 20 km-rel kezdtem a napom, szombaton egy órás futással folytattam, és vasárnap már megint 25 km-t kellett teljesítenem. Megnyugtató érzés volt, hogy az edzéseket általában nem éreztem tehernek, szívesen teljesítettem azt, amit Péter előírt. Bevallom 1 éve még nem ilyen véleménnyel voltam arról, ha valaki amatőrként edzővel dolgozik. Én az ilyenre nagyon húztam a szám, nem akartam, hisz nekem ne írja elő senki, hogy mit csináljak, milyen versenyekre mehetek.  Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez az érzés a célok elérése érdekében elillant és alávetettem magam az edzői irányításnak. Persze az első hetektől kezdve rájöttem, hogy egy edző nem rabszolgahajcsár, együtt kell és együtt lehet vele dolgozni. Szóval felesleges aggodalom volt az egész. Emellett bennem volt az is, hogy mennyire lesz annak értelme, hogy éppen csak elkezdtem pulzuskontrollal edzeni és máris egy hatórás felkészüléssel kötöm össze. Hát kíváncsian vártam, hogy mi sül ki ebből.

Persze voltak nehéz pillanatok is. Volt mikor nem akaródzott felkelni, hisz 4:15-kor csörgött az óra ilyenkor, de akkor elgondolkoztam, hogy és mi a kifogásom? Fáradt vagyok? Nem. Fáj valamim? Nem. Akkor meg? Nem akartam szégyenkezni magam előtt, hogy már megint feladok valami apró feladatocskát egy nagy cél elérése közben. Eszembe jutott valami hasonló is, amit egy Senánszky Petrával készült riportban olvastam:

"Már megszoktam a korai kelést, és gond nélkül elvégzem a munkát, mert tudom, hogy erre van szükségem ahhoz, hogy még jobb legyek.”

A felkészülés alatt így megtanultam, hogy hogyan vehetem rá magam a rendszeres hajnali futásra és mennyi idő kell, míg a szerveztem futásra képes lesz ébredés után. Ja és nem tudom, hogy ki találta ki, azt hogy fuss reggel, még mielőtt a tested felébred és rájön, hogy mit csinálsz, de üzenem neki, hogy kösz, de nálam nem vált be. Annyira, hogy 20 perc meditálás és teaiszogatás nélkül el se bírok indulni reggel és még ezután kezdek csak el öltözködni. Természetesen volt néha egy másik motiváló erő is, az hogy Laci is kelt és együtt köröztünk sokszor a szigeten. Ő mindig jött velem szemben így körönként kétszer is találkozhattunk. Ez volt a mi kis hajnali közös futásunk. Így tudtuk megoldani a közös edzéseket, annak ellenére, hogy ő jóval gyorsabb nálam.

A végére igaz már elfáradtam, néha fájogatott a bokám és egyre nagyobb alvásigényem lett. Volt mikor 9-kor aludni indultam. Már egyre jobban vártam, hogy letudjam ezt az időszakot.

A versenyt megelőző időszak

Ez igazából az előző hétvégével indult be. Szombaton futottunk egy esti túrán, amit az elején hülyeségnek tartottam, mert a bokám már egyre többször jelzett, igaz a célzott nyújtás segített, és pont ezért nem akartam a terepen szétcseszni. Pár kili után már felszabadultam futottam, hiányzott már a lefele száguldás, a természetben való kocogás és legalább a fejlámpás futást is gyakoroltam. Szóval nagyon jól éreztem magam és ebben az örömömben el is felejtettem a befutó után felöltözni és jól megcsapott a hideg. Mire hazaértünk elég ramaty állapotban voltam. Beestem az ágyba, de reggel keltünk is, mert irány Velence - Lacinak még hátra volt egy YoursTruly. Arra vágytam, hogy azt mondja, maradjak itthon és feküdjek. És mint kiderült, volt a fejében neki is ilyen gondolat, de szerencsére nem kezdett el lebeszélni. Nyűgös voltam egész úton (mondjuk ez nálam elég gyakori) és miután elrajtoltak vissza is másztam a kocsiba. Semmi kedvem nem volt egy csöppet sem kimászni a kocsiból. De a nap kezdett kisütni, a közérzetem és az állapotom is egyre jobb volt így elindultam. Egyetlen egy kilométerét se bántam meg. Nagyon jól ment és igazából arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha most lenne a verseny. A tempóm magamhoz képest nagyon jó volt, jól érzem magam és az idő is kegyes volt hozzám, hiszen a futásom előtt és után is rosszabb volt az idő. Visszaérve gyors melegbe burkolóztam majd vártam a futókat. Közben beszélgettem és gyűjtöttem jövő hétre az infókat. Laci lefutotta az 50 km-t és mentünk haza. Elkezdődött egy borzalmas hét. Estére már kezdtem lázasodni, és hétfőn az állapotom annyira leromlott, hogy szívem szerint hazamentem volna melóból az ágyat nyomni. Bosszantott, hogy végigfutottam és tekertem a telet gond nélkül és erre most leszek beteg. Péternek megírtam, hogy betegeskedek és a bokám is napi 1-2 masszírozással jó csak. Megadta a heti programot de annak függvényében, hogy gyógyulok-e. A keddi ki is maradt. A futást hanyagoltam, lazára vettem és a pihenésre, erőgyűjtésre koncentráltam. Az nyugtatott, hogy edzés szempontjából nem ez az egy hét fogja eldönteni az edzettségem, de sokkal jobban fog számítani, hogy mennyire vagyok pihent. Szerdán megengedtem azt a luxust, hogy otthon maradtam pihenni és futni.  Felemeltem gyömbéradagom és mindent szedtem, ami csak segíthetett.  Pénteken már meg voltam elégedve magammal, jól ment a futás. Igaz másnapra elég összetörtnek éreztem a testem.

A verseny

Nagyon bizakodtam. A minimum elvárt 50 km volt, de a tényleges célom 55 km. Nagyon merészen tempó alapján még 57 km-ben is reménykedtem. Annyira rákészültem, hogy még a frissítést és a mosdószünetet is beleszámoltam. Szóval úgy készültem, mint ha ezek annyira számítanának. És igen, nekem számított, hisz nem engedtem, hogy kicsússzon a kezemből bármi is. Gyülekeztünk a rajthoz, mikor az Ultra Premiereseket kihívták. Na, ott szeppentem meg, és még most is zavarba vagyok, ha rágondolok. Akkor esett le, hogy mit akarok csinálni. Életem első 6 órása. Aggódva kerestem Lacit, mert nem sikerült elköszönnöm, hátrább állt. Az egyetlen egy kapaszkodóm se volt már meg a verseny előtti pillanatokban, egyedül éreztem magam, de szerencsére Anna beállt mögém és a hangját hallva kicsit megnyugodtam. A másik Ultra Premieres lány jelenléte és bátorító mosolya is sokat segített a rajtig.

Elindulva kellemetlenéül éreztem magam, mindenki lehagyott, én meg fogtam vissza magam, hogy ne fussam el. Mikor kiértünk az útra órámra pillantva még mindig azt éreztem, hogy sok. De a pulzusom azért annyira nem visított. Az első órában látva, hogy 6 perces kilikkel megyek még arra gondoltam, hogy legalább a későbbi lassulást előre ledolgozom. Mikor 1 óra után is tartottam ezt az átlag tempót megengedtem magamnak, hogy nagyobb pulzuskilengés esetén veszek csak vissza. A 2. óra végére már meg volt az új cél: ameddig nem érzem, hogy elfutnám, tartom a tempót és 60 km gondolatával játszok. Mámorító volt az érzés, hogy lehet, képes vagyok rá. Néha-néha a kiszűrődő mondatokat magamra vettem, és mikor olyat hallottam 3 óra után, hogy még milyen jól megy még mindig, arra gondoltam, hogy rólam beszélnek és ez még jobban feldobott. Hoztam a fél órás köröket és tetszett, a körzés is. Az hogy van egy biztos pont, ami nem változik: 1 kör - 5 km, 1 kör - 5 km. Ez élt bennem így azt is utólag vettem már észre, hogy átléptem a maratont. Laci már úgy fogadott a központban, hogy üdv ultrában (annak ellenére, hogy ő a másfél maratont számítja ultratávnak). Na jó, tudtam, hogy a 45 km-t még a hajamra kenhetem, de akkor nagyon jó érzés volt. 45 km-t átlépve már megváltoztam, akkor már határozottan a 60 km volt a célom, azonban tudtam, hogy csak akkor fog sikerülni, ha fejben nem hagyom el magam, akkor nem lesz gond. 4:45-kor kezdtem el érezni a fáradságot, akkor már az a minimális emelkedő megtétele is nehezemre esett. Előtte mentem el mosdóba és vissza akartam hozni a kiesett időt, emiatt kicsit megerőltettem a dolgot. Ezután már kezdtem kicsúszni a fél órás körökből 30-60 másodpercekkel igaz.

5 óra után már úgy indultam neki, hogy még 1 kör, majd kimegyek a következőre, de nem sok esélyt látok behozni magam a 12 körre. Fejben rendben voltam, hisz az elsődleges terveket hoztam és biztosnak éreztem, de 50 km után, már oda kellett tennem magam, összpontosítani. Ekkor már azért a küzdés látszódott rajtam és hallható is volt. 55 km után meg már nehéznek éreztem a testem, tompának a mozgást, de sosem volt bennem az az érzés, ami néha edzésen volt a bokám miatt, hogy meg akarok állni - egyébként a bokámmal minden rendben volt. A körre úgy mentem ki, hogy még Laci nyakába borultam, és ha kicsit tovább pihenek nem is lett volna erőm újra belevágni. Szerinte ott azért már kezdtem elhagyni magam, de én akkor igazából a női énem megnyilvánulását éreztem, mert az ember lánya csak meglágyul, ha a társát meglátja egy ilyen pillanatban. Az 57. km-nél kezdtem kicsit tempózni, és úgy döntöttem, hogy a frissítést is kihagyom, ekkor már nem akartam másodperceket veszteni és bíztam, hogy a szerveztem is beleegyezik ebbe.  A fordító után már beleadta a maradék erőm, ekkor újra bíztam a 60 km-ben. Mikor beértem a versenyközpontba, elkezdtem fulladni, mert sokan jelezték, hogy még 2 percem van beérni és hát ahogy realizálódott bennem pánik tőrt rám. Annyira, hogy Lacit meglátva előrekiáltottam, hogy ne szóljon hozzám, várjon a célban. Féltem, hogy meghallom a hangját elbőgöm magam. Végül beküzdöttem magam, és annak örülök, hogy nem beszenvedtem. Átérve még pár métert behoztam, de kürt hallatán összeesve bőgtem a megkönnyebbüléstől. Laci már ott volt mellettem és mondogatta, hogy mit csináltam? Mi volt ez? Csengett a hangja nevetéstől és így az én bőgésem is lassan átváltott nevetésbe. Megkönnyebbültem. Nagyszerű érzés volt teljesíteni. Végig felkészültnek éreztem magam és úgy éreztem, hogy megdolgoztam ezért és megérdemeltem. Örültem, hogy ott van mellettem Laci, még ha ez azt is jelentette, hogy fel kellett adnia gyomorproblémák miatt a versenyt. Kicsit önző ezt mondani, de én örültem ennek, hisz neki ez nem célverseny volt, de nekem sokat jelentett, hogy ott volt abban a pillanatban és nem kellett még pályán keresni egymást. Azt az érzést meg akartam vele osztani. Meg is kaptam a családom férfitagjaitól, hogy mit kevertem a kajájába? :D

Tudom, hogy nem releváns, de jó érzés, hogy azért a mezőnyhöz képest jól végeztem. 4. nő a 14-ből, és az abszolút 50-ből is 16. lettem. Egy kezdőnek jó érzés azért. Igaz az ultrások egy jelentős része ekkor 100 km-t teljesített. Ha nem lett volna  ez a táv, akkor szépen hátrakerülök a sorban. De addig is örülök ennek.

Verseny utáni napok

1-2 napig csak ezen gondolkoztam. Eszembe jutott, hogy milyen szerencsém van. Első félmaratonom, első maratonom és most az első ultrám is egy valamiben hasonlít: hogy felkészültnek éreztem magam, pozitív élmény volt és hogy meg vagyok elégedve magammal.

Eszembe jutott munkatársam kívánsága is, miszerint jó futást kívánt pénteken és én erre megemlítettem, hogy lehet szenvedés lesz. Hogy ne kelljen velem ellenkezni azt kívánta: na jó akkor 5 óra 58 perc jó futást és 2 perc szenvedést kíván. Hát igaza is lett :)

Meglepően nem fájt semmim. Nem volt izomláz. Hétfőn még kicsit nehezen indult a reggel, de jót tett a mozgás, estére szinte már nyoma sem volt a hétvégének. Az igaz, hogy szerveztem viszont kimerült. A hét első felében állandóan ettem, és kiszáradtnak éreztem magam. A szerdai futás alatt nem tudtam kipasszírozni semmi tempót, de pénteken már száguldoztam magamhoz képest.

Technikai szempontból is sokat tanultam. Mivel Péter mondta, hogy előre találjam ki mikor mit eszek, iszok így a gélek, szeletek fel voltak cetlizve, ami azért is volt jó, mert Lacinak nem kellett magyarázni mit akarok kérni, csak adta. Inni többet kell. Nem elég  az egy pohárka minden frissítőponton. Hamar emelnem kellett az adagot. Nagyon bele kellene ásnom magam a frissítésbe is. 50 km után már annyira nem esett jól az energia szelet, nem rágtam el,  de ha épp gél jött volna azzal se lettem volna előrébb, az édeset sem kívántam már. Ki kell tapasztalnom hogy milyen szilárd tápanyag az a mi használ is. Vagy esetleg valami lötty.

Úgy érzem, hogy az alkatomon is van mit dolgozni. Nagyon tömörnek érzem a vádlim, még ha az izom is és nem vagyok valami robbanékony sem. Inkább erős, masszív - igaz ez segít is néha.

Az idei évre még van két célom: 1:45-ös félmaraton felé közelíteni. Nem keseredek el, ha nem sikerül, hisz ez nem az a táv, amiben elememben érzem magam. Annál fontosabb, hogy idén levigyem 4 óra alá a maratont. Laci szerint már májusban sikerülhet Gyulán. Ha esetleg igaza lesz, akkor őszre tovább kell vinnem a dolgot és 3:50-ig meg se állni. Ha ezek meglesznek, akkor szeretnék az ultratávokra koncentrálni. Azért az eddigi munkát nem akarom hogy kárba vesszen, még jó lenne idén egy nagyobb táv. Valahogy most úgy érzem ez az a táv, amivel meg vagyok elégedve, ami  elvárás magamtól és teljesítményként tekintek rá.

Ja és az egészben van egy slusszpoén. A Stravanak hála azt mondta nekem, hogy a 6 óra alatt futottam egy maratoni PB-t.

Azért ez nem volt terveben. 3 hónapos munka a 11 hónapnyi lazsálás után sok mindet kihozott belőlem, így abban reménykedek, ha folyamatos edzés lesz bennem, többet is kihozhatok magamból. Remélem végre letehetek olyan dolgot az asztalra, amire igazán büszke lehetek én magam is.

 (Fotók: DonRazzino, OptiVita)

A nyakamon az év első versenye és egyben egy célverseny is. Idén a versenynaptárat összeállítva más szempontok kerültek előtérbe. Míg tavaly nagyon sok versenyen indultam, de szinte nem is edzettem, addig idén fordul a kocka: sok edzés, kevés verseny. Készítettem kisebb statisztikát is intő példaképp, hogy hogyan nem szabad hozzáállni:

Ezen nagyon jól látszik, hogy nem voltak alapozó km-ek, de annál többet futottam versenyeken. Mivel kezdő futó voltam, ez elég nagy hiba volt.
2014-ben a maratonra készülve más volt a helyzet. Inkább az edzéseken volt a hangsúly, még ha akkor ez elég kevés km-t is jelentett a mostaniakhoz képest.

Összehasonlításképp -  a felkészülés alapján példás 2014-es és a gyenge 2015-ös év:

Magyarázkodni nem akarok, meg nem is kell, de ennek köze volt a hallgatásomhoz. Mivel nem edzettem, a versenyek csak futások voltak, nem célok, amire becsületesen felkészültem volna. Mivel a motiváció is hiányzott, így a lelkesedés sem hallatszott volna ki a soraim közül. Így nem tartottam fontosnak a beszámolókat. Persze próbálkoztam, amiből ez lett:

Sajnos egy-két verseny pedig megérdemelte volna a posztot, hisz voltam egy nagyszerű Łemkowyna Ultra Trailen Lengyelországban, mely a leghosszabb terepfutásom volt eddig (47 km). Kb. 3 havonta futottam egy maratont. De volt egy sikertelen, de annál tanulságosabb Piros 85 teljesítménytúra próbálkozásom is. Szóval téma volt bőven. De ez most így alakult.
Év végén szerettem volna egy vendég posztot a 2015-ös év összefoglalójaként, hogy hogyan kell jól csinálni egy felkészülést és ellentétbe helyezni, az én hogyan nem jó csinálni bejegyzésemmel - de ez sem valósult meg.
És ahogy látjátok az évindító bejegyzés is sokat váratott magára.

Az őszi WizzAir FM edzés nélküli PB után (1:50:58) megjött a kedvem, és neki is lendültem volna az edzéseknek (már edzővel!), mikor a sok esztelen terepfutás miatt előjött egy IT-szalag problémám, így a munkának nem nagyon tudtunk nekikezdeni. Pihengetés, nyújtás, majd nekifutás a már benevezett Adria Maratonnak - vagy félmaratonnak, mert a rajtig nem tudtam melyik lesz kivitelezve. Az időnek köszönhetően kellemes szokásos 4:30 körüli maratont lett a végeredmény és megcsináltam fájdalom nélkül, így belefoghattunk a decemberi alapozásnak. Az eredmény nem is váratott magára: az első hétvégén PB-t futottam Gútán (4:13:18). Ez a 2. helyre elég is volt. Szóval kellő magabiztossággal fogtam neki a januárnak.

Minden hétfőn kaptam a heti edzésrendet, és lelkiismeretesen futottam is (na jó egy kimaradt, köszönhetően a Magyar Postának, de ez túl érzékenyen érint, nem is részletezném). Gyűltek a kilométerek és hopp: 300 km-rel zártam. Hát kicsit ijesztő is volt, de ahogy az edzőm mondta: ez kell a 6 óráshoz. És igen, itt térnék rá az említett célversenyre. Erre készülök, március első hétvégéjén megrendezett OptiVita kupa 1. állomására, amit már tavaly szerettem volna, de nem nagyon foglalkoztam vele. Most belevágok, igaz tudom addig bármi lehet, számítanak a körülmények, de én reménykedem a sikeres futásban. Célom, hogy becsületesen, az addigi edzettségemhez mérten végigfussam. Mivel jelentkeztem az Ultra Premier különdíjra mindenképp össze akarok futni 50 km-t ami jelenleg nem látszik lehetetlennek. Legbelül azért reménykedek picivel többre, de ha "csak" 50 km meglesz én már attól is nagyon boldog leszek.

Szóval előre! 

Remélem a blogoláshoz is visszatérek, de jelenleg többször futok, mint gép előtt ülök. Na majd lesz valahogy.
Mindenképpen meg akarok írni egy Margitszigettel kapcsolatos bejegyzést, mivel most állandóan ott futok és hát egy-két dolog böki a csőröm. Azért egy 2015-ös összefoglalót legalább képekben sem ártana összedobni, jó lenne feleleveníteni azért az évet ilyen formában. De ezek csak tervek, a következő napok eldöntik, hogy mi lesz belőle :)

Most indulok futni, az eső úgyse fog elállni :D

Augusztus második hétvégéje bővelkedett az ultratávú versenyekben. Először is ott volt a Márkus Öcsiék által megrendezett Korinthosz(hu), mely második alkalommal várta a futókat, illetve Péter Attila szervezésében most debütált a Deseda UltraMaraton.

Mindkét verseny kötődik a Spartathlonhoz. A Korinthosz(hu) távja, megegyezik a görög verseny első szakaszának hosszával, mely Athén és Korinthoszi szoros között halad. Még egy érdekesség, hogy két szintidő van. Az egyik a 10 óra 30 perc, melyen belül beérkezők érmet kapnak, de akik a Sparthatlon ezen szakaszának szintidején belül futnak be, azaz 9 óra 30 perc alatt, azok kapnak még egy oklevelet is, melyet az eredményhirdetés keretén belül személyesen vehetnek át (azért jól eső érzés lehet, ha külön kiszólítanak egy versenyen).

A Desedáról csak utánaolvasásból tudom az infókat, mivel nem volt képben számunka a verseny - már megvolt a nevezésünk az előbbire, a dátum láttán át is ugrottam az infókon. Szóval a versenykiírásból tudom a következőt: Tisztelgés a SPÁRTAI HŐSÖK előtt, számukra edzéslehetőség biztosítása a Spartathlon előtt 6 héttel.

Na már most ez a verseny elég érdekes számomra - több okból is:

1. Aki a Sparthatlonon indul, nem fog előtte 6 héttel ekkora távot lefutni, csak egy részét, ezért tényleg jó edzéslehetőség, DE arra már ott volt a Korinthosz(hu), mely szintén 6 héttel előtte kerül megrendezésre. Nem tudom egy ultrás edzésterve hogyan épül fel, lehet, hogy valakinek ez a 81 km "kevés" előtte ennyi idővel és még nagyobb távot kell lefutnia?
   
   
2. Biztos nehéz a versenyszervezőknek a megfelelő időpontot összehozni, de amikor mindkét verseny ugyan ahhoz kötődik, nem illik egymásra szervezni - szerintem. Ez olyan a szememben, minta a BSI a Balaton SzuperMaratont rászervezné az Ultrabalatonra vagy fordítva. Például ott van a Spar Maraton és a Szimpla/Dupla Élmény. Egy napra kellett tenni, de hát azért a célközönség kicsit más.
   
   
3. A táv hosszabb, mint a Sparhatlon. Ez inkább lenyomunk titeket érzést ad számomra.
   
   
4. Utólag az egész inkább egy UB-hez hasonló versenynek tűnik. Oka, hogy ekkora távot inkább csapatok, közösen visznek véghez. Ami egy nagyon szuper dolog, hisz én is részt vettem már ilyenben, de közben ott van bennem ezzel kapcsolatban egy kellemetlen érzés, melyet most nem ebben a posztban fogok taglalni.

Szóval nagyon sajnálom, hogy két ilyen remek verseny egy hétvégére került. Remélhetőleg mindenki megtalálta a maga-maga versenyét.

De nézzük azt a versenyt, mely számomra kitöltötte ezt a hétvégét. Irány Szekszárd!
Mivel szabadnapokban szűkösen vagyok, szóval nekem többnapos láblógatás nyaralás nincs, ezért egy ilyen elutazós, városnézős, versenyes hétvége igazi kikapcsolódás számomra. Ilyen volt a bécsi félmaraton is. Szóval nagyon vártam a hétvégét, pedig én nem is futottam.

Pénteken reggel még egy rövid futás, majd készülődés, mert ebéd után vonatra pattantunk a bicajokkal. Utólag jó ötlet volt, hogy nem csak én vittem, hanem Laci is, mert így a fél órás sárbogárdi átszállás alatt is eltekertünk egy kávéra és sütire a település központjába, illetve Szekszárdon is azzal közlekedtünk. Kényelmes és pihentető volt.

A helyi kollégiumba intéztünk szállást. Minimalista volt, de úgyis csak aludni mentünk oda. A szinten más versenyzők is voltak, többek között Kétegyházán megismert Fejes Zoliék is ott szálltak meg.

Miután lepakoltunk és a bevásárlást is elintéztük elmentünk a versenyközpontban, ahol már gyűltek a versenyzők és kísérőik. Felkaptuk a csomagot, benne a rajszámokkal és a pólókkal. A futók már ekkor kézhez kapták a finisher pólót. Ez kicsit fura volt, hogy nem csak a befutáskor, de lehet ezzel is motiválva vannak a futók, hogy teljesítsék, hiszen a póló már kézben. Mi, a kísérők is megkaptuk az emblémázott pólót. Szerencsére volt lehetőségem kicserélni egy kisebbre, mert sajnos a  versenyeken kapott pamutpólók többsége alvósként köt ki, mert nagy. Szerencsére ennek nem ez lesz a sorsa, hála a szervezőknek.

Ami meglepett, hogy Öcsi személyesen is odajött bemutatkozni és mind kiderült fel volt készülve a versenyzők eddigi eredményeiből is. Ami abból is látszódott, hogy az akkor megismert asztaltársunknak meg is jegyezte, hogy jól elbújt, mert róla alig talált információkat.

A vacsora után volt egy rövid technikai megbeszélés, útmutató tábla bemutatással, a kísérők eligazításával, és hasonló hasznos tanácsokkal, hogy másnap minden flottul menjen.

Másnap reggel 7-kor volt a rajt. Igaz előre tudtuk ezt, de fejben valahogy mindig 6-ra készültünk. Vagy csak vágytunk a minél korábbi kezdésre, hogy minél kevesebbet kellejen kint lenni a forró napon. Na de akkor hol maradt volna a korinthoszi hőség.

A bringás kísérők külön mentek az első pontra, megkerülve ezzel egy kellemes emelkedőt, illetve így a futókat se akadályoztuk a szűkebb szakaszokon. Ott, egy kupacban várva a rajtot, mikor elindultak a futók, a kísérők arcán, hangjában, valamilyen különös lelkesedést és hihetetlen csodálatot láttam, éreztem, mely rám is ráragadt és kissé meg is hatódtam. Abban a melegben, annyi ember, aki csak azért lépte át a rajtkaput, hogy lefusson 81 km-t, hihetetlen látvány volt. No, de nem sokat néztük, ahogy távolodtak el a kaputól, mert mi is indultunk a saját utunkra.

Útközben találkoztam Nyúllal, akivel már volt szerencsém az UTH-n egy ponton ügyelni. El is látott gyors tanácsokkal, mivel ő már rutinos kísérőnek számít ultratávú versenyeken. Közben az első pontos áthaladtunk, és tartottunk a második felé. A két pont között, de már a körforgalom után leálltunk. Ott volt a a legalkalmasabb bevárni a futókat, illetve gyönyörűen lehetett látni ahogy megjelennek a kanyarban. Le se szálltunk szinte a kerékpárról, de már az élboly ott loholt a nyakunkban. Számomra ekkora távon eszméletlen tempót diktáltak.

Hamarosan Laci is befutott és már közösen folytattuk az utat. Az elején inkább még mögötte mentem, mert még nem értük el az aszfaltos részt, nehéz lett volna úgy mellette haladni, hogy másoknak ne legyek útban.

A megbeszélt technika annyi volt, hogy Laci előre mondja mi kell, én odaadom, majd zsebre vágja és mikor szüksége van rá, csak elő kell venni a zsebéből. Előre a lelkére kötöttem, hogy mindent mondjon, ami kell, ami óhaja támad, én nem tudom, nem fogom kitalálni, hogy mire van szüksége. Ez szerencsére egy esetet leszámítva sikerült is. Akkor is csak annyi volt, hogy egy pontot elhagyva kérte a zselét és ő már azt hitte, hogy nálam van. Mikor felvilágosítottam, hogy nincs, láttam rajta, hogy csodálkozik, mikor meg nem azt a zselét nyomtam a kezébe, akkor már szerintem neki is leesett, hogy elfelejtette mondani. Maraton felett, ekkora hőségben már az ember emlékezete elég csalóka lehet. Ha sokat gondol valamira, néha már azt is érezheti, hogy már mondta a másiknak. Abban is megegyeztünk, hogy semmit ne vegyek magamra. Mindig nagyon türelmes velem, de most nekem kell annak lenni, ha épp már annyira fáradt, hogy nem úgy sikerül reagálnia, nem szabad megsértődnöm (hozzáteszem elég pukkancs vagyok, szóval nekem ez nagy kihívásnak látszott).

Én meg megfogadtam magamban, hogy nem fogom kérdezgetni, hogy hogy érzi magát, hogy van, kell-e valami. Ezeket majd olyan 50-60 km után, vagy mikor már ő mondja, hogy kezd nem kellemes lenni a futás. Addig szerintem csak felesleges kérdezősködés egy olyan embertől aki már futott jó pár maratont.

A másik amit nem fogok mondani, hogy nincs sok hátra, meg gyerünk mindjárt vége. Ezt inkább magam miatt, mert én például nem bírom az ilyenfajta drukkolást. Van az az idegállapot, amivel futás alatt egy ilyen biztatással fel lehet nagyon húzni. Na jó ez csak az én dilim, de Lacinak azért se akartam mondani, mert míg az ember nem tapasztalja, addig nem tudja, hogy milyen az, mikor 60 km után még van 20 km. Nem tűnik soknak 20 km, de ha már ennyi van mögötted ilyen időben... Inkább próbáltam finoman, hogy a következő frissítőpont már a fordító vagy hogy még egy frissítőpont és utána már Baja közelében leszünk... Vagy hogy még két pont és a cél. Szóval belátható szakaszokra próbáltam osztani - ahogy egyébként ő is tette magában.

Szóval próbáltam csendben, nyugodtan haladni. Ami vicces, hogy ő azt gondolta unni fogom magam, de én nagyon jól szórakoztam. Elnézelődtem, néha-néha eltekertem mellőle feltankolni a táskát. Fotózgattam erre-arra.

Engem a meleg sem kínzott annyira. Kerékpáron nagyon kellemes volt - igaz a végére a sávos barnulás nem került el. Combom piros, vádlim fehér, lábfejem meg szandál-csíkos - ennyi volt az összes kellemetlenségem, szóval semmi.

Azért jó volt beérni. Lezuhanyozni, normálisan enni és végignyúlni a padon várva az eredményhirdetést. A Bajáról való visszaszállítást kerékpárostul biztosították nekünk, így a szekszárdi visszajutással se kellett bajlódnunk. Az egész versenyről elmondható az, hogy a versenyzőknek tényleg csak a futással kell foglalkozni és a kísérőknek meg a futójukkal. Nem tudok semmit felhozni, ami problémát jelentett volna a verseny előtt vagy közben, vagy akár után. Minden tisztelet és köszönet a szervezőknek.

Másnap még maradt annyi erőnk, hogy áttekerjünk a városon nem kis emelkedőkön felküzdve magunkat. Még egy rövidke tanösvényezés is belefért.

Összegezve nagyon jó verseny, nagyon jó szervezés. Útvonal is kellemes, de árnyékmentes. Ha valaki kísérőnek szegődik egy ilyen versenyre mindenképp beszéljék meg előre a dolgokat, így zökkenőmentes lesz mind a futónak, mind a kerékpárosnak, mint ahogy nekünk volt.

Nagyon örülök, hogy részt vehettem ezen. Nem biztos, hogy ilyen kellemes lett volna a hétvége, ha malmozással és idegeskedéssel töltöm a napot Baján, várva, hogy egyszer csak befut majd Laci. Szóval ajánlom a kerékpáros kísérő szerepét minden olyan futónak, aki szeretne hasonló távokat futni. Nagyon jó program, főleg ha olyan embert kell kísérni, aki fontos az ember számára. Egyébként meg utólag Laci se bánta meg, amikor igent mondott arra, hogy lehetnék-e a kísérője a versenyen.

November elseje környékén szokott megrendezésre kerülni a Piros 85 teljesítménytúra és terepfutás. Laci és Ulrik már részt vett ezen váltóban és tavaly Annára, Krisztire és rám esett a választás, hogy a csapat tagjai legyünk. Ekkor megalakult a 2 < 3 (a további felmerült névöletek közül talán ez volt az egyetlen szolid). Sikeresen teljesítettük a csapatunkkal, így mikor év végén velünk szembe jött az Ökofutás által szervezett UltraKék trail eventje, nem volt kérdés, hogy ezen a terepen is indulunk váltóban.
Közben úgy alakult, hogy Anna nem tudott velünk indulni így négyünkre várt a 146,7 km lefutása. Egy nálunk eltöltött ebéd alatt megbeszéltük a "bonyolult" taktikát: Irma-Kriszti-Laci-Ulrik és megint.

A csapattagok

Én a Piros óta sokszor megfordultam terepversenyen. Idén inkább azokon indultam, a városi futásokon ritkábban. A kezdeti nehézségeket leküzdve, minden versenyből okulva hamar megkedveltem a futás ilyen formáját. Legutóbb a Börzsöny Trail volt számomra nagyobb feladat a maga 35 km-ével (+ eltévedés) és a maga 1584 m szintemelkedésével - a legnagyobb eddigi teljesítményem terepen.

Kriszti tudtommal a Piros óta nem volt terepversenyen, de szinteseket szokott futni, emellett a lelkesedés és a kitartás hajtja és már beszerezte a kötelező felszereléseket is, így csak azon kellett aggódni, hogy ne szedjen össze sérüléseket, amit nála azért nem intézhetünk el egy vállrándítással, hogy majd begyógyul..

Ulrik egy jó pár hónapos kihagyás után, a Gerecsén már újra versenybe szállt és remélhetőleg ez marad is így, mert ősszel őt is várja a Łemkowyna.

Lacin a téli kihagyás már nem is vehető észre. Újra a régi formájában van. Neki a verseny alatt talán egyetlen egy gondja volt: engem istápolni az egyre gyakoribb futás alatti kétségbeeséseim miatt.

Anna ahogy írtam, nem indulhatott, de szerencsére ott volt velünk és önkéntesként a többi futóval is. Ahogy ismerem még mi a távval és az emelkedőkkel küzdöttünk, ő azzal, hogy nem futhat.

Kékestetőn a csapat, várva a rajtszámokra

UKT is the new UB

Mostanában elég gyakori az ilyenfajta párosítás, hát én is ellövök egyet (ha más még nem tette). Igen, tényleg olyan mint az UB, mert a teljes táv teljesítése csak keveseknek adatik meg, és inkább a csapatok adják az indulók bázisát. Igaz itt a szakaszokat figyelembe véve a legrövidebb táv is kihívás és kellenek a megfelelő terepfutó tapasztalatok.
Másrészről az egész napos ébren lét, a szakaszok közti pihenés és feltöltődés inkább nagyobb kihívás mint a futás. Illetve a nap közepére a kocsink úgy nézett ki, mint amikor a Balaton mellett mentünk - már senki sem tudta, hogy mi merre van (míg ki nem pakoltam az egész csomagtartót, miután letudtam az utolsó futásomat is).

A szervezés

Első rendezés, sajnos komoly gyermekbetegségekkel - azóta jelezték, hogy okultak a tapasztalatokból és jövőre másképp lesz (a lényeget meg is látta már valaki: jövőre ... lesz). Összességében nem tudok min felháborodni, mert a szervezők ezekkel menet közben és utólag szembesültek és a lényeg ez. Történt, ami történt, jövőre nem így lesz. Ennek meg örülünk. Azért néhány dolgot megemlítenék:

• rajtszámfelvétel és tésztaparty 19:00-22:00; 20:00 után odaértünk se rajtszám, se tészta. Rajtszám még nem ért oda, tészta már elfogyott.
• frissítőpontok hiányossága - ezt az utólagos hozzászólásokból tudom, mert én nem nagyon frissítettem futás alatt.
• a beígért sátor hiánya - szintén nem érintett, mert volt szállásunk Parádsasváron. Akiket viszont érintett, kaptak Galyatetőn szállást és biztosították a szállítást is.
• felsőpetényi hivatal, illetve vadászok értesítésének elmaradása - kisebb riadalom támadt, mikor a vadászok elkezdtek futókat látni - éppen nem futókra van idény.

Ezeket megemlítve kezdjünk bele a lényegi részbe...

A verseny

Ahogy már említettem 146,7 km a teljes táv 4675 m szintemelkedéssel, indulva Kékestetőről át a Mátra-Cserhát-Naszály hegységeken át, egészen le a váci főtérig. Szinte végig a kéken vezetett az út, innen is a verseny elnevezése.
8 szakaszra volt osztva az alábbiak szerint - a váltópontontok is itt helyezkedtek el.

A nagy nap és az azt megelőző időszak

A verseny megelőző napokban keveset pihentem, ami nem szokatlan, de ennyire még nem voltam nyűgös. Kavargott a fejem a teendőimtől, mindig volt valami ami nyugtalanított, és mostanában nem akadt egy nap, amikor tudtam volna szusszanni. Emiatt az összeszedetlenség miatt, legalább arra figyeltem, hogy a verseny alatt ne legyen semmi olyan kérdés, amire ne tudnám egyből a választ, így egy nagyon pontos menetrenddel sokkoltam a többieket. Legalább a verseny és az utazás nem nyugtalanított már.

A hosszadalmas rajtszámfelvétel után egyből az ágynak dőltem a parádsasvári szállásunkon, ahol kiderült a tulajtól, hogy a szomszédaink is a verseny miatt jöttek. Elaludni már nehezen tudtam és az ébresztő előtt egy órával felriadtam. Nem is bírtam visszaaludni (azt hittem, hogy esik). Szóval sikeres rápihenéssel a hátam mögött estünk be a rajtba.

A rajt előtti pillanatok (Fotó: Kerékgyártó Péter)

Na ott meg mint egy amatőr. Sikerült elölről indulnom, amit utálok, hisz nem ott a  helyem. Rosszul fűztem be az ivócsövet és míg meg nem igazítottam ott mászott az arcomba a csutora. A hajam nem volt eltüntetve, így az is össze vissza idegesített (ez nem ilyen hiúsági nyávogás, csak épp tényleg nem kellemes, ha ott melegíti a hajtömeg a nyakad és birizgálja a tarkód). Végül a cipőfűzöm is kikötődött. Sajnos ennek az oka is megvolt, mert a legutóbbi verseny után igaz, hogy meg lett takarítva a cipő, de a fűző nem lett kimosva, így az a sártól kissé megkeményedett és nem tartotta olyan jól a csomót - a dupla csomó sem tartott sokáig.

Az első kikötöződés épp a sípályáról való lezúgás alatt volt, ami felettébb bosszantó, mert elég tűrhető technikával megyek le, így ott szerezhettem volna egy kis előnyt a többieknek. Egyébként az egész kezdő szakasz vicces volt, mert szerintem a mezőny nagy része a kéket követve ment le, míg a végén a pálya alján kötött ki. Akinek volt egy kis ismerete vagy esze, szerintem a biztonságosabb utat választotta végig a pályán és nem kellett a pálya melletti kidőlt szerkezeteket kerülgetve futnia - igaz ez is egyfajta terep volt, de inkább kidőlt fákon ugrálok át, mint fura fémoszlopokon.

A szakaszomat többnyire az egyéni indulók élmezőnyével tettem meg - ez kicsit azért elkeserített, hogy más 146,7 km-nek indul neki olyan tempóval mint én, aki 2 * 1/8-dal fog zárni. Nem, nem futották el az elejét 3-4. helyezettekről beszélek. 

Számomra sok volt az ismeretlen arc, pedig kezdtem már megismerni azokat az embereket legalább látásból, akik terepre mennek, de a terepultrások rétege még ismeretlen számomra. Egy ismerős azért akadt, Oszi személyében, akit szintén csak látásból ismerek, de vele váltottam pár szót, majd tovább mentem. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy nem köszöntem el, de tudtam, hogy még úgy is megelőz itt-ott. Az embert azért feldobja az ilyenfajta találkozás verseny alatt.

Szóval lezúgva a pályáról kicsit kerülgettük még a műutat, hallgatva az autók száguldását, amik többnyire a kísérők voltak, mert egy-egy jól látható szakaszon hangos dudálásokkal fogadtak minket. Emiatt úgy éreztem magam, mint aki egy őrült hajszán vesz részt. Végül a Csór-hegy előtt elszakadtunk a lelkes kísérőktől és már csak az ösvények és az erdő maradt számunkra.

Nagyon kellemes szakasznak néztünk elébe. A gerincen haladva, néhol ahol a fák eltűntek elénk tárult a táj. Meg is álltam egyszer jobban gyönyörködni, nem csak úgy futtában. Gondoltam, hogy erről érdemes lenne fotót készíteni, de az úgysem adná vissza ezt a látványt. Ezért el kell menni. Néhol egy nagyobb területre érve elgondolkoztam, milyen jó érzés lenne egy reggel itt ébredni egy sátorban. Szóval gyönyörű szakasz, főleg a reggeli napsütésben.

Nagy-Lápafőn áthaladva (Fotó: Ironphoto)

Mint kiderült később ez a Nagy-Lápafő és a Mogyorós-orom környéke lehetett, még Galyatető előtt.

1 óra futás után már kezdtem élvezni a mozgást is - eddig csak a táj adott élvezetet. Mostanában sokszor előfordul, hogy az első 45-60 perc borzalmas fejben, így maga a futás se öröm. Nem akaródzik az egész. De most még tűrhető kedvvel mentem.

Galyatetőre igyekezvén

Közeledve Galyatetőhöz, egy kanyar tetején Ulrikot láttam meg, majd Laci és Kriszti is megjelent. Arcomon csöppent sem az öröm látszódott. Krisztinek később megmagyaráztam, hogy abszolút nem számítottam ilyen találkozásra, és épp egy emelkedőn voltam túl, kicsit meggyötörve fejben is és nem örültem, hogy így láttak. Kicsit ki is zökkentett az amúgy is ingatag egyensúlyomból. A frissítőponton egy fél pohár kólát vettem magamhoz, az se nagy kedvel. Már az eleje óta száradtam ki, mintha semmit nem ittam volna, pedig pénteken vagy 4 liter is belém ment - igaz ez nem pótolja az előtte való napok hiányos vízbevitelét.

Ezután a szakaszom végének indultam neki és várt Mátraszentistván, ahova az ígért idővel be is értem: 1:59:35 (17 km, kb 560 m szintemelkedés). Az útvonal minősége itt-ott izgalmakat rejtett. Voltak szakaszok, ahol csak lehajolva, tövises bokrok alatt lehetett futni, de épp ez adta az izgalmat

Szóval beérve átadtam a stafétát és elindult Kriszti. Majd mi is, mikor lenyújtottam. A következő pontra érve megmosakodtam egy csapnál és csatlakoztunk Annához, mert ott volt az első pontja. A minimalista vasútállomásnál várva egyszer csak Kriszti jelenik meg a várt időben és adja át a chipet Lacinak, hogy később őt meg Ulrik válthassa. Az ő szakaszaikat nem tudom véleményezni -  meg remélem hogy majd ezt ők is megfogják tenni az elkövetkezendő napokban - van mit :)

Váltás Garábon

Hollókőn vártunk (anyukám most irigykedhet). Lacinak és Krisztinek sikerült megebédelni. Nekem csak egy kis krokett maradt, mert már nagyobb tápanyagbevitelre nem adattam a fejem futás előtt. Pedig lassan már idejét éreztem, a szervezetem visított. Kicsit próbáltam egy padon pihenni, de lassan mennem kellett a kocsihoz átöltözni, épp a nadrágom húztam, mikor jön a telefon: Ulrik 1 km-en belül. Na rohantam is, Lacit küldtem, hogy töltse a táskám, én meg összeszedtem magam. Indolok le, Lacinak ordítva, hogy fusson már a táskámmal! Ulrik már ott volt, én meg csak annyit mondtam, hogy vártunk, meg minden, de mi a fenét keresel itt? Hát na, benne volt a bugi és vártnál hamarabb beért. Aminek örültünk, de én teljesen lázban vagyok a váltások miatt (lsd: Suhanj 6!). De emlékeim szerint a mini színdarabon legalább Anna jót nevetett a ponton.

Hollókő (Fotó: Terepfutás.hu)

Na a második futás...

Ha Csanya épp nem egy ház aljában fekszik és szól, hogy merre menjek, már a faluból se jutottam volna ki. Na jó kijutni, kijutottam volna, csak egy kis kanyarral fűszerezve.

Itt még lendületben a Hollókőről kivezető úton

Kiérve a faluból, elindultam a vár fele (ezt utólag sakkoztam ki). Jó, csak 100-150 m ment bele, és átvágtam egy ösvényen, de kezdésnek kicsit kellemetlen volt. Itt következett egy szép és kellemes és emelkedős szakasz. Élveztem, de már kezdett motoszkálni bennem valami. Lassultam, nem esett jól és már írtam is, hogy nem tudok haladni, sokat fogok késni. Ekkor már volt hogy cipő nélkül futottam, mert már a kis lábujjam is fájt. Nem sokat, de ezt pont  a hangyás rész környékén - aki futott ott sejtheti. Kicsit rendbe jött a lábam és pont a cipőm húztam mikor megjelenik valaki. Örültem, mert már egy ideje egyedül voltam és jó volt egy kis társaság. Magam alatt voltam. Miután elhaladt az az egy-két ember mellettem, újból görbült a szám. Jól esett volna egy kis csendes ücsörgés, de vártak. Ez az a helyzet, mikor egyedül vagy, szeretnél erre-arra elnézni, üldögélni, elmélkedni, figyelni a csöndet. De rá jössz, hogy ezeket nem teheted, mert várnak. Verseny van. Szintidő. De ehhez meg kellenek a társak, akik hajtanak, akiket követsz, vagy akik elől futsz. Szóval hiányzott a motiváló közeg és utáltam a helyzetet, hogy nem csinálhattam azt, amihez kedvem volt. 

Kijutva az erdőből egy faluba értem. Jelzés számomra nem volt egyértelmű. Elindultam egyenesen, de nem láttam semmit, hát visszamentem és elkanyarodtam egy földút felé. Felfutottam 100 métert, semmi. Vissza megint a falu irányába, semmi. Egy helyit sem tudtam megkérdezni, igaz nem biztos, hogy tudják merre van a kék... én se tudom, hogy Okányban hol vezetnek a környékbeli turistajelzések. Vissza a földútra felfutva megint, most vagy 200 métert. Semmi. Hívtam Lacit, pánikba estem, össze vissza beszéltem, közben futottam a falu fele. Ekkor megláttam, egy srácot elfutni előttem és lecsaptam a telefont, majd üldözőbe vettem. Kiderült, hogy egy bokor által ki volt takarva a jelzés, azért nem láttam. Utána minden szépen egyértelmű volt. Csatlakozva Bóta Barnabáshoz (ha jól azonosítottam be utólag), a következő frissítőpontig vele mentem. Ott egy kicsit feltöltődtem és  elindultam, hogy túl legyek az egészen. Később beért Barnabás és beszélgettem vele, közben meg folyamatosan jött vissza az erőm. Jól jött a társaság, kezdtem elfelejteni mennyire nem voltam jól és kezdtem újra küzdeni és versenyben lenni. Elváltak útjaink, majd újból egyedül futottam.

Néha féltem is. Szűk ösvények, fura hangok az erdőből, átláthatatlan utak és az az emlék se dobott a hangulatomon, hogy mikor az elején Hollókövet elhagytuk át kellett mászni egy drótszálon - ez a vadvédelmi eszköz emlékeztetett az út elején, hogy azért akad bőven társaság az erdőben.

Valami emelkedőt elszámoltam, mert mikor megláttam a következő falut, azt számoltam, hogy azután még egy emelkedő és végül le. Az erdő mellett haladtam, kicsit visszafogva magam, hogy akkor az utolsó emelkedőt bírjam, mikor messziről egy alakot pillantottam meg. Arra gondoltam, hogy az a helyi lakos, aki itt sétálgat hasonlít Lacira, mert ő biztos nem lehet, mit keresne itt, hisz még van 5-6 km a váltópontig. Hát nem. Ő volt, elém jött és csak 1-2 km van hátra. Ennek tudatába elkezdtem újból tempósan haladni. Beérve azért örültem, hogy vége.

Bosszantott, hogy miattam ennyi időt vesztettünk és fél órával később értem be, mint akartam (3:08:04 - 20,3+ ? km), de Laci érvelt, hogy legalább Krisztinek kevésbé meleg időben kellett így indulni - igaz így is meleg lehetett a ráváró mezőn.

Kriszti Szandaváralja környékén

Miután elindítottuk Lacit is, átmentünk Felsőpetényre és vártunk. Már kezdett hideg lenni. Durrogtatásokat hallottunk és Ulrik még viccelt is, hogy tűzijáték. Tudtuk, hogy vadászok, de senki se kapcsolta össze a dolgokat - hisz abból az irányból jött, ahonnan a futóink. 

Megjelent a helyi al... talán polgármester, majd rendőrök. Csanya volt a ponton, elkezdett intézkedni, mi meg elkezdünk telefonálni. Laci mondta is, mikor beért, hogy ő azért néha beleordított a sötétségbe, hogy ne lőjjél! vagy valami hasonlót. Szerencsére nagy baj nem történt és mi útnak indultunk Vácnak. Hanga várt minket meleg levessél, majd ledőltünk a tornaterem sarkában lévő matracra. 20 percet aludtunk talán, mikor felriadtam és le voltam izzadva, pedig melegem nem volt. Ekkor már éreztem, hogy kezdek belázasodni. Nem javított a helyzeten, mikor kimentünk a térre várni a befutókat. Én már mindenhova bevackoltam volna magam, csak hogy ne fázzak.

Ulrik  jó kedvel beért. Megkaptuk a befutópólót (ami egy nagyon jó kis Salomon mez), következett a kötelező fotózás és hazaindultunk.

Összegzés

Ennek a versenynek, már csak a távja miatt is nagy jövőt jósolok. Az ember el kezd kacérkodni a gondolattal, hogy milyen egy ekkor táv egyben, terepen. Egyelőre igaz én nem ezzel foglalkozok, hanem azzal, hogy újra visszajöjjön a futás és edzés iránti vágyam, és újból elszánt legyek egy versenyen. Ennek hiánya, illetve a mostanában előforduló fáradság és kavargás miatt, nem tűntem úgy, mint aki élvezné. Lehet még fáradt volta a szervezetem, az ezt megelőző hétvégi maraton miatt és/vagy már bujkált bennem valami kórság, ami most hét elején tetőzött nálam. Próbáltam magam kordában tartani, de ahhoz túl fáradt voltam. Remélem a többieknek nagyobb élmény volt és nem nyomtam annyira le a hangulatot.

Végül a 210-es számmal induló 2 < 3 19:13:40 alatt teljesítette az elsőnek megrendezésre kerülő 147,6 km-es UltraKék trail versenyt.

Köszönöm a csapatnak, hogy újból részt vettünk egy ilyen versenyen és remélem lesznek még alkalmak, hogy bizonyítsuk a csapat összetartását egy ilyen versenyen.

Igen jöhetnek a megjegyzések: te perverz állat! Az igazat megvallva ezzel nem mondana senki semmi újat, mert ezt már hallottam futás kapcsán egyszer-kétszer, pl. amikor 2013 telén néha futva mentem haza munka után.
Arra azért kíváncsi lennék, hogy az a volt munkatársam, aki ezt mondta, most mint mondana arra a teljesítményemre, amikor nem egy 5-10 km-es távot tettem meg télen futva, hanem egy maratont.

Az egész Laci felvetésével kezdődött, mint szinte az elmúlt 2-3 hónap összes versenye, mert a maraton utáni időszakra anno nem terveztem semmit, edzésen kívül. Nem is nagyon tudtam, hogy milyen versenyek lennének, de Laci az elmúlt pár év alatt megismert egy-néhányat, így tudott ajánlani számos versenyt, mely megért egy nevezést.
Ilyen volt a BBU, amivel eddig csak szemezgettem, vagy a váltóban teljesített Piros85. Majd következett az  Intersport Terepfutás + Tudás Útja Félmaraton hétvégénk és egy Naszály traillel zártuk az évet. A Budai trail lett volna az év utolsó versenye, de az ismert okok miatt ez nem valósulhatott meg (új dátum kitűzve, ha valakit érint).

És jött a 2015-ös év és az 5. Gútai vízkereszt maraton. Semmi újévi futás (de még szilveszteri sem), csak bele a közepébe. Azért ott volt az ünnepi zaba, amit nem vettem rosszul, de őszinte leszek egy évvel ezelőtt fegyelmezettebb voltam és mivel a maraton óta semmi edzéstervet nem használtam, így hát a futogatásaimat sem éreztem valami jó maratoni felkészülésnek.

Mivel elég volt csak a helyszínen nevezni, ezért úgy döntöttem, ha valami miatt rossz előérzetem lesz a maratoni nevezéssel kapcsolatban, akkor visszalépek és félmaratont futok. Évkezdésnek az is szép.

Alapból az volt a felállás, hogy ha előtte nagyon sokáig mínusz lesz, és már a 4-5 óra kint lét is megterhelő lenne a szervezetemnek, akkor Laci lebeszél róla - ha tud. De nem így lett, meg se kellett próbálnia, hiszen nagyon szép, enyhe napok előzték meg a maratont és kint is minimális hó és napsütés várt ránk. Meg szél, mely tartogatott meglepetéseket!

Egyébként magára a versenyre könnyű kijutni, mert Komáromtól kb. 26 km-re van északra. Reggel 7:00-kor gyülekeztünk a Moszkva-téren, majd a 9 fős csapatunk elindult az Oszaczki-járattal. Bő két óra alatt kint is voltunk. Hogy Szlovákiában járunk abszolút nem érződött, mivel Gúta majdnem 80 %-ban magyar lakta település, ezért nem meglepő, hogy minden ki van írva magyarul és szlovákul is, az utcanevektől kezdve, a hirdetésekig szinte minden. (Azért sose gondoltam volna, hogy egyszer Szlovákiában, magyarul látom kiírva azt, hogy kínai üzlet - ez a maraton 40-41 km-e között viccesen érintett).
Igaz helyszíni nevezéssel mentünk (megjegyzem még így is nagyon-nagyon baráti áron kaphatsz egy maratoni nevezést a szervezőktől és forintban is fizethetsz), de minden gördülékenyen ment. Az A/5-ös nevezési lap kitöltése tovább tartott, mint a sorban állás.

Ide-oda nézelődtem, így nem vettem észre, hogy elém vándorolt véletlen (?) valaki, de nem is érdekelt addig a pillanatig, míg meg nem láttam a soron következő rajtszámot, amit így nem én, hanem ő kapott: 42. A szemtelen még meg is jegyezte, hogy ha ő 42-vel pont egy maratont fut, akkor én a 43-mal 43 km-t kell futnom. A poént vettem, de azért bosszankodtam, hogy nem én kaptam a maratoni számot. Az órám félremérése miatt egyébként meg is volt a 43, meg még több is.

Negyvenhármaska

Gyors átöltözés után felcsatoltam a bátyámtól kapott Mizuno Endurapak 02-m, amit itt akartam tesztelni, majd Lacival odasétáltunk a rajthoz. Sajnos december közepe óta kényszerpihenőn volt, így nem állhatott rajthoz velem, de kerékpárral végig követett a második maratonomon.
Még egy kis technikai dolog az öltözék. Aláöltöző, póló és egy vastag, hosszú kapucnis felső elégnek bizonyult és soknak sem éreztem (valaki rövidnadrágban vágott neki az egésznek, igaz azzal a tempóval nem is csodálom, mert ideje nem volt a hidegnek, hogy a bőréhez érjen). Két különlegesség még. Az egyik, hogy egy vastag csősálhoz Laci javaslatára felvettem egy vékonyabbat a számhoz, hogy ha fel kell húznom, ne a nyakamtól vegyem el, illetve tapasztalat alapján sem kellemes az összelihegett sálat visszatolni a nyakamra, ha már feleslegessé vált. Általában szeles időben takarom el csak a számat. A másik a sapim. Karácsonyra megkaptam Lacitól a hőn áhított copf-nyílással ellátott Under Armour-t. Nagyon hasznos sapka, melyet csak a nők tudnak értékelni, hiszen melyikünk nem volt már úgy futás közben, hogy fut-fut és a sapka csúszik-csúszik felfelé a copf miatt és már semmi sem védi a fülcimpád és a homlokod. Na ezen a nyíláson áthúzod a lófarkad és máris helyén marad a sapka és öröm s boldogság lesz rajtad úrrá (átmenetileg eddig a csősál fejre megoldást alkalmaztam).

Magáról a versenyről....

Dördül a rajtágyú, majd nyomás. Szépen nyugis tempóban megindulok a tömeggel. Nagy terveket nem szőttem, hisz ahogyan említettem nem volt valami jó felkészülésem rá, és tudtam, hogy a PB sem menne, annak ellenére, hogy ősszel elég jó állapotban értem be a 4:27:52-es idővel. Azért reménykedtem, hogy egy 4:40 körüli idő összejön.

Az elején eléggé fegyelmezett voltam, tartottam magam a saját tempómhoz és nem rohantam el a tömeggel. Míg tettünk pár km-t a városban azt gondoltam, hogy a lovaskíséret végig mögöttem van, mire rá kellett döbbennem, hogy csak a harmadrész megtöltött vizes tasak és a lábak dobogása az, amit összemosódva lódobogásnak hallottam (azért teljesen nem őrültem meg, tényleg volt lovaskíséret).

Kíséretünk egy tagja

A városból kiérve rendeződött a mezőny. A gáton egy kevés hó fogadott minket, igaz már az út elején beletrappoltam a latyakba, így már ez kis hó nem is zavart. Inkább attól féltem, hogy Laci nem tud majd továbbjönni és így a táv nagy részt egyedül kell majd megtennem. Szerencsére nem így lett - igaz nem sokat beszéltünk, de megnyugtatott, hogy tovább tudott kísérni.

Közben azért a mezőnyben is akadt kísérő. Sokáig a 3-as számú versenyzővel futottam, vagy ő futott velem, nem tudom. De azért jó volt, hogy látok legalább embert, mert miután a félmaratonisták visszafordultak, kevés ember kocogott errefelé.

A gátról leérve kaptunk egy jó hátszelet, melynek örültem is, míg nem lettem megintve, hogy ez a szél a  fordító után is meg fog maradni. Lassan egyébként már jött vissza a mezőny és nagyvártatva megjelentek az első hölgyek is. Néztük-néztük őket, hogy ki melyik korosztályba sorolható és azt kellett megállapítanunk, hogy kevés a 35 év alatti. Talán még összejöhet egy dobogó is - de egy negyedik hellyel mindenképp számoltam. A fordító előtt már láttam a visszafele futó keserves arcokat. Laci mondta is, hogy 1-2 embert be fogok darálni.... hát nem így lett, mert a fordító után én is így nézem ki. Borzalmas szembe széllel küzdöttem. Nagyon sokat kivett belőlem. Annyira, hogy még a hármas versenyző, Ladislav is lehagyott.

Talán még ezen a szakaszon volt (ennyi idő után, már kicsit zavaros, hogy mi mikor történt), hogy Laci előre ment, hogy csináljon pár képet. Ekkor hagytam magam és úrrá lett rajtam az elkeseredés. Bepánikoltam, szívem szerint el is sírtam volna magam. Nem mondanám ezt maratoni falnak, ha igen akkor nagyon rövid volt (150-200 méter), mert mire a hídhoz értem, ahol parkolt már nyoma se volt szipogásnak. Össze kaptam magam, össze kellett kapnom magam, mert semmi értelme nem lett volna az ellenkezőjének. A következő frissítőpontig úgyis el kell jutnom, addig úgyis futnom kell, mert azt, hogy ott kullogok morogva, kísértetiesen hasonlított volna az Intersportos viselkedésemre és azt még egyszer nem akartam átélni. Inkább összeszorítottam a fogam és nem engedtem, hogy előtörjön az énem hisztis női oldala. És bevált! Utána már nem volt semmi bajom, csak vártam azt a megváltást, hogy kikerüljek a szembe szél adta nehéz helyzetből. Már nem foglakoztatott semmi. Beérek és kész! Idő ide vagy oda, csak egy maraton! Az, hogy már tudtam nem lesz meg még a 4:40 se, az se bosszantott. Igaz már nem is tudtam apellálni semmire. Az órám már rég elszállt...

Igen, az óra! Ahogy említettem félre mért, nem is kicsit, 10 km-enként 500 métert - meg még többet. 46 km lett a végeredmény a maraton végére. Így az elején a vártnál is jobb tempó csak ámítás volt, így az egészet rosszul kezdtem el. Most agyalhatok, hogy mennyire érdemes ezen bosszankodni, de valljuk be - ez volt a kellemes tempó, bármily borzalmasnak tűnik is a valóság számomra.

Szóval már nagyon vártam a végét. Már csak 15 perc. Már csak 12 perc. Igen! 6 perc. Ugye ott cél? Áááá beértem. Forró tea, majd zuhany. Ja, a nőiben már nincs meleg víz - ez jár ha lassú vagy. Azért máskor bevállaltam volna a férfi zuhanyt is, hisz már szinte mindenki bent volt, de nem kockáztattam. A hideg zuhanynak is örültem, meg egyébként is: akkora tempóval nem izzadtam meg, hogy percekig kelljen fürödnöm. Készülődés közben még az előttem beért egyik szlovák hölggyel is váltottunk pár szót, majd irány a konyha. Sose gondoltam volna, hogy én egyszer a disznótorosnak jobban fogok örülni, mint a palacsintának, de most így volt!

És a ráadás! Lacival szemezgettük az asztalon maradt három kupát. Biztos kimaradt. Felvetette, hogy nézzük meg az eredménylistát. A mellettünk álló szervező elnézést kért, mert nem mindenkinek volt felírva az eredménye, mivel az eredményhirdetés pillanatában még voltak akik futottak. Mondtam, hogy semmi gond, gondoltam. Én vagyok az egyik, aki fel van írva. - Te vagy Hegyi Irma? - Majdnem! Hegyesi. - Akkor várj egy kicsit!
Lacival nézünk egymásra. Arra gondoltam, hogy biztos minden nő kap virágot és azért kell várnom - ott volt pár vörös szegfű még. Erre ha jól sejtem a  főszervező, Zsélyi Zoltán odaáll mellém és arról tájékoztat, hogy a korosztályomban nem indult senki, így első helyezett lettem. A reakciómat nem írom le, szerintem az alábbi kép hűen tükrözi.

Most erre mit mondjak?

A vicces, hogy Annáékkal pár nappal előtte beszéltünk erről, hogy még a végén kupát is hozok, mert az eddigi tapasztalatok alapján nem sok nő indul ezen a versenyen, de azért ennyire komolyan senki sem gondolta - max. a szívem mélyén reméltem.

Szóval összegezve: a 74 maratoni indulóból 69. lettem és mégis elhoztam egy kupát. Vicces és kellemetlen ez az egész helyzet, hiszen nem egy fényes idő (4:55:35), de eddig mindenki azt mondta, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, hiszen vessenek magukra azok, akik nem indultak el. Én megtettem és ez lett az eredménye.

Egyébként a kisbuszunk nagyon jól teljesített, hiszen összesen 3 kupával lettünk gazdagabbak, és mindenki végigtudta a maga távját.
Már sötétben, álmosan jöttünk haza. Én oldalra dőlve pihentem, miközben azon agyaltam, miért van az, hogy mikor úgy érzem borzalmasan meg megy a futás, mégis jutalmazva leszek a sorstól. Tavaly mit megadtam volna egy kupáért, miután megéreztem, hogy milyen is megközelíteni egy dobogót.

Jövőre megint ott a helyem. Nem csak a szerencsés győzelem adta címvédés miatt, hanem azért is, mert ezt a versenyt lefutni és felkerülni a listára számomra öröm - kilépve a komfortzónámból teljesíteni egy téli maratont, különleges érzést adott számomra, főleg egy ilyen barátságos környezetben. Szóval jövőre, ugyanitt!

(Fotók: Fejes Laci; Ladislav Maras)

Bemelegítés:

Sugalltam, hogy júliusban elkapott a hév és a triatlon fele akartam későbbiekben indulni. Igazából csak nem hittem magamról el, hogy képes vagyok csak futni és futni. De a maraton után rájöttem, hogy igenis akarom ezt...

Futás:

2014. október 16.

Cetlik, listák, feljegyzések.... ez vagyok én :) Nézelődök a szobámban és odaállok a falamhoz. Képek, ragacsok, álmok... és ott van egy cetli, amit megpillantok és újból mosoly kúszik fel az arcomra.

Igen! Ezt már kipipálhatom! Megcsináltam! Már nem is emlékszem rá, mikor tettem ki a papírkát - még a dátum is az eredeti menetrend szerinti és nem a tényleges október 11.

Napok teltek el azóta. Nem érzem, hogy változott volna bármi is, de mégis valami más! Visszatért belém a motiváció, a tervezgetés, hogy mit kellene csinálni. Mi a következő lépés (először is a hétvége után regenerálódni, mert mára a bal Achilles inam csodálatos mód újra elkezdett fájni, de azért szeretnék már reggel futni egyet, ha ma este már nem értem időben haza, megfeleő energiával).

Mellette egy másik cetli és ha nem is látszik annyira jól a képen, de egyszer összegyűrve a kukában landolt. De 1-2 nap múlva makacsul kikotortam és visszakerült. Azóta tudom bárki nem lehet az, hisz vannak bizonyos határok, korlátok. Azóta le is tettem róla, mert nem érdekelt. Azért nem, mert nem éreztem azt, hogy igazán akarnám a dolgot. Órákig futni és futni... De szombaton rájöttem, hogy igenis akarok órákig futni és futni! Mással, másokkal, örömmel, élményekkel. A gondolataimmal - mert sokan el se tudják képzelni azt, hogy én bármikor abba tudnám hagyni a gondolkodást vagy a beszédet. Nézelődni, bámészkodni, futva bejárni a környéket. Csak úgy!

Majd elővettem a mappát. A listáimmal. A Meg kell valósítanom még ebben az életben listámmal - amolyan bakancslista...

... hogy odaírhassam a dátumot.

Hű akarok ehhez maradni és kívánom, hogy mások is így valósítsák meg a terveiket! Azokat a terveket, melyeket igazán akarnak!

Time don't change,With a heart arcane.Everyday was born the same.

Despite what I do,Every ending begins,The start of something new.

Nyújtás:

Most is azt gondolom, hogy nem változott semmi. Néha félek is, hogy elbízom magam, és úgy leszek vele: ha egyszer sikerült, akkor máskor is fog! Általában, úgy gondolja az ember, hogy ez egy jó hozzáállás, de mivel csak most ismerkedem ezzel a távval, okozhat még bőven meglepetést. Ezért nem szeretnék így hozzáállni. Mindig tisztelni kell a távot és én úgy tisztelem meg, hogy újra és újra meg fogom hódítani.

Bemelegítés:

A bemelegítést máris egy 2014. október 11-én íródott bejegyzéssel kezdeném, azon a reggelen, mikor arra ébredtem: Today Maraton.

Kérdezik: izgulsz? Válaszom: nem.
Nem, mert már semmin nem tudok változtatni. Nem, mert amit tudtam eddig megtettem - bár néha úgy érzem, tehettem volna többet is.
Igaz tudom, még bármi közbe jöhet. Bármi elcsúszhat. Bármi megtörténhet. Ezekkel mindig számol egy futó, mikor nevez, mikor rajthoz áll. De egy dolog már biztos nem fog megtörténni, az hogy önmagam ellensége leszek. Rajthoz állunk és tesszük a dolgunk: FUTUNK!

Bárhogy is végződik a mai nap én mindenképpen boldog leszek, mert rengeteg pozitív élménnyel, tudással, tapasztalattal gazdagodtam életem több frontján is főként az elmúlt 4 hónapban.

Bemelegítés:

Anna vetette fel az ötletet, hogy mi lenne, ha váltóban indulnánk a Suhanj! által szervezett jótékonysági 6 órás futáson. Azután nem sokkal ismertem meg Ulrikot a FUSS Hajnalka! által, aki a versenyt szervezi. Ugyan itt felmerült Krisztiben és Katában is, hogy indulnak. Majd szintén a Hajnalkák alatt megismertem Lacit, aki később felajánlotta, hogy elvisz a helyszínre, Szigetmonostorra, mert ő minden évben indul és így nyakába is varrtam négy, csöppet sem ép és normális csajt. Szóval nem unatkoztunk...

Futás első szakasz:

2014. augusztus 10. délelőtt

Lassan 28 órája talpon, ebből kb a felét versenyterületen, 6 órát konkrét versenyzéssel töltöttünk... Összesen 65 km-t futottunk, és sikerült ezt fele-fele arányban. És így is! Nem bírom ki, hogy ne összegezzem ezt a napot.

Bemelegítés:

Igen a nyár... Jó alapot adott az ősznek (kb az akkori bemelegítéseim is ilyen hosszúak voltak :/ ) 

Futás:

2014. augusztus 2.

Vége a júliusnak és végre nekifuthatunk az augusztusnak. Szóval egy kis összegzés nem árt...
A kitűzött cél és a végül a teljesített kilométereket tekintve borzalmasan zártam  – igaz többet futottam még így is mint júniusban és sikeresen emeltem a távot, de valami miatt kegyetlenül éreztem magam. Elfogyott a kraft. Valljuk be kicsit a júniust túlpörgettem, így a júliusi lécet túlságosan megemeltem, így nem csoda, ha elfogyott az erő és lelkesedés 
De szerencsére a futótársaknak és barátoknak köszönhetően, akik június végétől velem tartanak és hétről hétre nő a számuk, sikerült átvészelni ezt az időszakot és rengeteg új élménnyel, közösségi futással és egy-két fontos impulzussal gyarapodtam – és rengeteg lépcsővel, ami kárpótolta az elhagyott kilométereket, mert egy 9-10 km-es lépcsőzéssel tarkított táv többet dobott az állóképességemen, mint egy 15-18 km-es síkfutás (vagy legalábbis én úgy érzem, úgy látom magamon).

Ennek méltó lezárása volt július 31 – az én első Vár RUNk a Vár! futásom. A csapat egy részét a FUSS Hajnalka! futások alkalmával már volt szerencsém megismerni (mindkettő RUNgary szervezés), így nagy kedvvel futottam neki az egésznek – igaz csoda, hogy odaértem, mert egy hősszerelmes részeg kerékpáros elütött udvarlás közben. Nagyon megszerettem őket – mármint a hajnali futókat.  A keddi napindító futások alkalmával különlegesebbnél különlegesebb emberekkel futhattam együtt. Rengeteg információt gyűjtöttem be, mint futásilag, mint emberileg.

A hónap nagy impulzusa számomra a nagyatádi események követése volt, ahonnan még ajándékot is kaptam. Újból elkapott, azaz érzés, amit akkor érzek, amikor elképzelem, hogy befutok a maratoni táv végén. Igaz ezt az érzést ténylegesen még nem tudhatom magamévá, de 10 hét is igen. Anno elkezdtem futni, hogy lefogyjak, de egy távolabbi cél kellett. Ez volt a maraton. De kell egy még hosszabb út, úgy érzem és most végre a két út közül választottam. Remélem jól!

Nagy reményekkel megyek az augusztusnak, hisz itt lesz a Suhanj!6 és az IronGirl is. No meg hogy legyen egy kis móka a Brutálfutás.

Élményekben gazdag futást kívánok Nektek erre a hónapra is! 

Nyújtás:

A nyarammal tényleg meg voltam elégedve, magamhoz képest - a júliussal főként, hisz ekkor futottam a legtöbbet egy hónap alatt (157,6 km). A tempóm is nagyon jó volt és erősnek is éreztem magam. Szóval igen: ezt nevezik csúcsformának (sajnos azóta ez fakult, de hát legalább van hova visszafejlődnöm, illetve van valami léc, amit túl lehet szárnyalni az idén). Ezalatt nagyon sok embert megismertem, akiknek nagyszerű közös futásokat, versenyeket, programokat köszönhetek.
Ezután még az augusztus is elég jól sikerült, de az említett fáradság tovább tetőzött és szeptemberre elment a kedvem is a maratontól és úgy éreztem, hogy fizikailag is lerobbantam - szerencsére a maratonra kipihentem ezeket. 
Ezenkívül emlékszem, hogy nagyon sokat gondolkoztam ekkoriban, hogy a triatlon vagy a táv nyújtása érdekel jobban. Akkor a triatlon nyert, de jelenleg megint a km-ek emelése izgat jobban - illetve a terep.
Egyébként a  Suhanj!6, az IronGirl és a Brutálfutás is nagyon jól sikerült, de erről majd inkább később.

Nyáron tényleg lépcső bolond lettem. Ulrik az elején mindig elküldött plusz körökre (később már mondani se kellett, mentem én előre magamtól), és a csütörtöki futások alkalmával is hamar tudtam csatlakozni a gyorsabb csapathoz. A kedd hajnali futásokon is akadt partner a plusz kilométerekre Laci személyében.
Mindkét közösségi futás jó hangulatban telt. Igaz a kedd hajnal jobban a szívemhez nőt. Ennek ellenére már rég voltam. Oka szimplán annyi, hogy a hideg miatt nem nagyon akarok megállni, hanem csak menni-menni és minél hamarabb hazajutni. Így marad az egyedüli futás vagy esetleg kettesben, míg újra megérkezik a kellemes idő, amikor is együtt várhatjuk újból a felkelő nap sugarait.

Bemelegítés:

A 2014-es év elején még úgy gondoltam, hogy ebben az évben nem akarok nyáron versenyeken futni, mert akkor kicsit jobban teper az ember, főleg ha bizonyítani akar, és nem biztos, hogy bírnám. Főleg a félmaratoni távot. De az ember lánya nyughatatlan, így hát megelőztem terveimet.
Azért sokszor szóba jön, hogy a maraton előtt egy hónappal futottam volna tervek szerint a félmaratont, verseny körülmények között, és ez egy kicsit fura. Ennek egyszerű az oka: a Vivicittá korai lett volna, nyáron ahogy előbb már írtam nem akartam versenyezni, utazni verseny miatt én ááá dehogy....  más versenyeket a BSI-seken kívül meg nem is ismertem. Így maradt a Wizz Air (amire megjegyzem végül nem is mentem). De nézzük, hogy valósult meg a hirtelen ötlet...

Futás:

2014. június 15.

Huuu.. ennyi nagyszerű élménybeszámoló után, mint amit írtatok a 21. K&H mozdulj! félmaraton után, már nem is tudom, hogy neki kezdjek-e én is.
No de annyi gondolat van a fejemben, hogy csak leírom őket...

Életem első félmaratoni távját edzés szinten ez év február 16-án futottam le. Azóta minden hónapban lefutottam egyszer. Akkor, ahogy írtam Nektek a „szokásos hétvégi hosszútáv” 10 km volt (most ennyi a hétköznapi futásaim minimuma) és 2:38 környékére sikeredett. Debütálni versenyen nem most akartam, de a hétfői - használjuk ki a hosszú hétvégét és próbáljuk ki az új kedvenc futótársam, azaz az órám - alkalmával lefutottam a havi félmaratonom és 2:08 alatt teljesült is. Ez az élmény és a hétvégi időjárás-előrejelzés segített eldönteni azt, hogy szerda reggel csak neveztem a „teljesíthető távra”– nem hagyott nyugton futószívem 
De úgy titokban tartottam, a csuda tudja miért, hogy csak a nagyon szemfüles ismerőseim sejthették a hétvégi programomat.
Pár napja mégis elmeséltem az egyik ismerősömnek a tervem, az összes aggályommal, félelmemmel együtt, meg azzal, hogy miért nem akartam nevezni.
Sikerült pár sorral kitörölni neki az összes negatív gondolatot:
„nézz vissza hol voltál egy éve. Sőt pár éve … erős vagy és fitt és ilyen problémáid vannak, hogy félmaratonon 2.08 vagy 2.03. Szerintem már mindenkinek bizonyítottal, magadnak is. Szerintem mikor belevágtál erre nem gondoltál, hogy idáig eljutsz.”

És igaza volt. Pár hónapja ezt az eredményt tettem ki a cetlijeim közé, ahol a betartandó dolgaim vannak: Félmaraton célideje: <2:06 (és ezt csak szeptemberre terveztem). Nemrégiben módosult fejben 2:03-ra, de átírni még nem sikerült. És itt van. Elmentem. Megcsináltam és 2:00:42 alatt lefutottam – számomra egy álom teljesült ezzel az idővel. És ennyire még nem esett jól egy verseny sem, mint ez.

De nélkületek nem sikeredett volna. És ez most teljesen komolyan gondolom ám! 

A beállásnál találkoztam a szintén futóbolonddá vált gimis osztálytársnőmmel, Annával, akivel állandóan kergetjük egymást a versenyeken és most végre találkoztunk is. Ha látna minket a drága testnevelés tanárunk, Orosi tanár úr, akit azóta is tisztelek és szeretek, mert anno értékelte a kitartásom - mást nagyon nem is tudott  , csodálkozna ám, hogy ez a két lány mit művel. Sokat segített az a tudat, hogy Anna is ott fut valamerre, és végre mikor befutok, ott lesz egy ismerős arc és nem az lesz, hogy lefutom és hazamegyek, mint általában szokott lenni.

Nagyon bántam a megint lecsúszott csoporttalálkozót, de útközben sikerült bepótolni. A fordulóknál mindig visszaszólt és tartotta bennem a lelket Zoli. Az elején még a meglepetéstől, no meg attól, hogy a nyelvem összeakadt, nem is tudtam reagálni. A táv alatt megmutatta a közösségi futás igazi szépségét. Segített szóban vagy tettel, ott ahol tudott, ott, akinek tudott. Egy szakaszon együtt is futottunk, beszélgettünk. Célidőről, tempóról, a következő versenyekről. Valamikor elhúzott, valamikor én húztam el. De mindenképpen segített nem belebambulni és lelassulni.

Majd az utolsó körön, mikor épp megint együtt futottunk Zolival csatlakozott hozzánk László, aki egyből meglepett azzal, hogy megdicsért a múltkori írásom miatt, hogy mindent leírtam, amit ő is gondol a futásról. No köpni-nyelni nem tudtam megint a meglepetéstől. De ez az utolsó kör elején nagyon jól esett.
Így hárman, néha némán, futottunk tovább. És tovább...

Majd beérve a célba volt még 1-2 "Gratulálok Irma!" - de jó, hogy rajta van a nevünk a pólón, mert ezek nagyon jól estek ám Nekem. 

De nem szaporítom tovább a szót  Köszönöm Nektek, mert ezzel kvalifikáltam magam a maratonra. No nem valami különlegesre, amihez ilyen feltételek kellenek, csak az őszire. De kikötésem volt, hogy csak akkor nevezhetek, ha 2 óra környékén futok le egy félmaratont – a csuda tudja miért találtam ki ezt. 
Szóval a teljesíthető táv után, most már jöhet a klasszikus táv. De előtte sok-sok tudatos és tervezett edzés. 

Ui.: Péternek meg óriási köszönet a képért!

Valaki itt nagyon rákoncentrált a félmaratonra.
(Fotó: Háry Péter)

Nyújtás:

Vegyes érzelmekkel viszonyulok a K&H félmaratonhoz. Egyrészről nem szeretem, mert ha még érem nem is volt, azért kaphattunk volna első félmaratonista rajtszámot - ezt azért kár volt kihagyni a csomagból. Az hogy körverseny volt és sok volt a forduló nem zavart. Másrészt viszont szívemnek kedves verseny ez, mert itt éreztem először, hogy tényleg egy futóközösség tagja lehetek. Ráadásként ezek után kezdtünk Annával tervezgetni a jövő futásait és ezután alakult meg a FutóRózsák váltó. Szóval egy nagyon jó nyári szezon kezdődött meg ezzel a nappal.