November elseje környékén szokott megrendezésre kerülni a Piros 85 teljesítménytúra és terepfutás. Laci és Ulrik már részt vett ezen váltóban és tavaly Annára, Krisztire és rám esett a választás, hogy a csapat tagjai legyünk. Ekkor megalakult a 2 < 3 (a további felmerült névöletek közül talán ez volt az egyetlen szolid). Sikeresen teljesítettük a csapatunkkal, így mikor év végén velünk szembe jött az Ökofutás által szervezett UltraKék trail eventje, nem volt kérdés, hogy ezen a terepen is indulunk váltóban.
Közben úgy alakult, hogy Anna nem tudott velünk indulni így négyünkre várt a 146,7 km lefutása. Egy nálunk eltöltött ebéd alatt megbeszéltük a "bonyolult" taktikát: Irma-Kriszti-Laci-Ulrik és megint.

A csapattagok

Én a Piros óta sokszor megfordultam terepversenyen. Idén inkább azokon indultam, a városi futásokon ritkábban. A kezdeti nehézségeket leküzdve, minden versenyből okulva hamar megkedveltem a futás ilyen formáját. Legutóbb a Börzsöny Trail volt számomra nagyobb feladat a maga 35 km-ével (+ eltévedés) és a maga 1584 m szintemelkedésével - a legnagyobb eddigi teljesítményem terepen.

Kriszti tudtommal a Piros óta nem volt terepversenyen, de szinteseket szokott futni, emellett a lelkesedés és a kitartás hajtja és már beszerezte a kötelező felszereléseket is, így csak azon kellett aggódni, hogy ne szedjen össze sérüléseket, amit nála azért nem intézhetünk el egy vállrándítással, hogy majd begyógyul..

Ulrik egy jó pár hónapos kihagyás után, a Gerecsén már újra versenybe szállt és remélhetőleg ez marad is így, mert ősszel őt is várja a Łemkowyna.

Lacin a téli kihagyás már nem is vehető észre. Újra a régi formájában van. Neki a verseny alatt talán egyetlen egy gondja volt: engem istápolni az egyre gyakoribb futás alatti kétségbeeséseim miatt.

Anna ahogy írtam, nem indulhatott, de szerencsére ott volt velünk és önkéntesként a többi futóval is. Ahogy ismerem még mi a távval és az emelkedőkkel küzdöttünk, ő azzal, hogy nem futhat.

Kékestetőn a csapat, várva a rajtszámokra

UKT is the new UB

Mostanában elég gyakori az ilyenfajta párosítás, hát én is ellövök egyet (ha más még nem tette). Igen, tényleg olyan mint az UB, mert a teljes táv teljesítése csak keveseknek adatik meg, és inkább a csapatok adják az indulók bázisát. Igaz itt a szakaszokat figyelembe véve a legrövidebb táv is kihívás és kellenek a megfelelő terepfutó tapasztalatok.
Másrészről az egész napos ébren lét, a szakaszok közti pihenés és feltöltődés inkább nagyobb kihívás mint a futás. Illetve a nap közepére a kocsink úgy nézett ki, mint amikor a Balaton mellett mentünk - már senki sem tudta, hogy mi merre van (míg ki nem pakoltam az egész csomagtartót, miután letudtam az utolsó futásomat is).

A szervezés

Első rendezés, sajnos komoly gyermekbetegségekkel - azóta jelezték, hogy okultak a tapasztalatokból és jövőre másképp lesz (a lényeget meg is látta már valaki: jövőre ... lesz). Összességében nem tudok min felháborodni, mert a szervezők ezekkel menet közben és utólag szembesültek és a lényeg ez. Történt, ami történt, jövőre nem így lesz. Ennek meg örülünk. Azért néhány dolgot megemlítenék:

• rajtszámfelvétel és tésztaparty 19:00-22:00; 20:00 után odaértünk se rajtszám, se tészta. Rajtszám még nem ért oda, tészta már elfogyott.
• frissítőpontok hiányossága - ezt az utólagos hozzászólásokból tudom, mert én nem nagyon frissítettem futás alatt.
• a beígért sátor hiánya - szintén nem érintett, mert volt szállásunk Parádsasváron. Akiket viszont érintett, kaptak Galyatetőn szállást és biztosították a szállítást is.
• felsőpetényi hivatal, illetve vadászok értesítésének elmaradása - kisebb riadalom támadt, mikor a vadászok elkezdtek futókat látni - éppen nem futókra van idény.

Ezeket megemlítve kezdjünk bele a lényegi részbe...

A verseny

Ahogy már említettem 146,7 km a teljes táv 4675 m szintemelkedéssel, indulva Kékestetőről át a Mátra-Cserhát-Naszály hegységeken át, egészen le a váci főtérig. Szinte végig a kéken vezetett az út, innen is a verseny elnevezése.
8 szakaszra volt osztva az alábbiak szerint - a váltópontontok is itt helyezkedtek el.

A nagy nap és az azt megelőző időszak

A verseny megelőző napokban keveset pihentem, ami nem szokatlan, de ennyire még nem voltam nyűgös. Kavargott a fejem a teendőimtől, mindig volt valami ami nyugtalanított, és mostanában nem akadt egy nap, amikor tudtam volna szusszanni. Emiatt az összeszedetlenség miatt, legalább arra figyeltem, hogy a verseny alatt ne legyen semmi olyan kérdés, amire ne tudnám egyből a választ, így egy nagyon pontos menetrenddel sokkoltam a többieket. Legalább a verseny és az utazás nem nyugtalanított már.

A hosszadalmas rajtszámfelvétel után egyből az ágynak dőltem a parádsasvári szállásunkon, ahol kiderült a tulajtól, hogy a szomszédaink is a verseny miatt jöttek. Elaludni már nehezen tudtam és az ébresztő előtt egy órával felriadtam. Nem is bírtam visszaaludni (azt hittem, hogy esik). Szóval sikeres rápihenéssel a hátam mögött estünk be a rajtba.

A rajt előtti pillanatok (Fotó: Kerékgyártó Péter)

Na ott meg mint egy amatőr. Sikerült elölről indulnom, amit utálok, hisz nem ott a  helyem. Rosszul fűztem be az ivócsövet és míg meg nem igazítottam ott mászott az arcomba a csutora. A hajam nem volt eltüntetve, így az is össze vissza idegesített (ez nem ilyen hiúsági nyávogás, csak épp tényleg nem kellemes, ha ott melegíti a hajtömeg a nyakad és birizgálja a tarkód). Végül a cipőfűzöm is kikötődött. Sajnos ennek az oka is megvolt, mert a legutóbbi verseny után igaz, hogy meg lett takarítva a cipő, de a fűző nem lett kimosva, így az a sártól kissé megkeményedett és nem tartotta olyan jól a csomót - a dupla csomó sem tartott sokáig.

Az első kikötöződés épp a sípályáról való lezúgás alatt volt, ami felettébb bosszantó, mert elég tűrhető technikával megyek le, így ott szerezhettem volna egy kis előnyt a többieknek. Egyébként az egész kezdő szakasz vicces volt, mert szerintem a mezőny nagy része a kéket követve ment le, míg a végén a pálya alján kötött ki. Akinek volt egy kis ismerete vagy esze, szerintem a biztonságosabb utat választotta végig a pályán és nem kellett a pálya melletti kidőlt szerkezeteket kerülgetve futnia - igaz ez is egyfajta terep volt, de inkább kidőlt fákon ugrálok át, mint fura fémoszlopokon.

A szakaszomat többnyire az egyéni indulók élmezőnyével tettem meg - ez kicsit azért elkeserített, hogy más 146,7 km-nek indul neki olyan tempóval mint én, aki 2 * 1/8-dal fog zárni. Nem, nem futották el az elejét 3-4. helyezettekről beszélek. 

Számomra sok volt az ismeretlen arc, pedig kezdtem már megismerni azokat az embereket legalább látásból, akik terepre mennek, de a terepultrások rétege még ismeretlen számomra. Egy ismerős azért akadt, Oszi személyében, akit szintén csak látásból ismerek, de vele váltottam pár szót, majd tovább mentem. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy nem köszöntem el, de tudtam, hogy még úgy is megelőz itt-ott. Az embert azért feldobja az ilyenfajta találkozás verseny alatt.

Szóval lezúgva a pályáról kicsit kerülgettük még a műutat, hallgatva az autók száguldását, amik többnyire a kísérők voltak, mert egy-egy jól látható szakaszon hangos dudálásokkal fogadtak minket. Emiatt úgy éreztem magam, mint aki egy őrült hajszán vesz részt. Végül a Csór-hegy előtt elszakadtunk a lelkes kísérőktől és már csak az ösvények és az erdő maradt számunkra.

Nagyon kellemes szakasznak néztünk elébe. A gerincen haladva, néhol ahol a fák eltűntek elénk tárult a táj. Meg is álltam egyszer jobban gyönyörködni, nem csak úgy futtában. Gondoltam, hogy erről érdemes lenne fotót készíteni, de az úgysem adná vissza ezt a látványt. Ezért el kell menni. Néhol egy nagyobb területre érve elgondolkoztam, milyen jó érzés lenne egy reggel itt ébredni egy sátorban. Szóval gyönyörű szakasz, főleg a reggeli napsütésben.

Nagy-Lápafőn áthaladva (Fotó: Ironphoto)

Mint kiderült később ez a Nagy-Lápafő és a Mogyorós-orom környéke lehetett, még Galyatető előtt.

1 óra futás után már kezdtem élvezni a mozgást is - eddig csak a táj adott élvezetet. Mostanában sokszor előfordul, hogy az első 45-60 perc borzalmas fejben, így maga a futás se öröm. Nem akaródzik az egész. De most még tűrhető kedvvel mentem.

Galyatetőre igyekezvén

Közeledve Galyatetőhöz, egy kanyar tetején Ulrikot láttam meg, majd Laci és Kriszti is megjelent. Arcomon csöppent sem az öröm látszódott. Krisztinek később megmagyaráztam, hogy abszolút nem számítottam ilyen találkozásra, és épp egy emelkedőn voltam túl, kicsit meggyötörve fejben is és nem örültem, hogy így láttak. Kicsit ki is zökkentett az amúgy is ingatag egyensúlyomból. A frissítőponton egy fél pohár kólát vettem magamhoz, az se nagy kedvel. Már az eleje óta száradtam ki, mintha semmit nem ittam volna, pedig pénteken vagy 4 liter is belém ment - igaz ez nem pótolja az előtte való napok hiányos vízbevitelét.

Ezután a szakaszom végének indultam neki és várt Mátraszentistván, ahova az ígért idővel be is értem: 1:59:35 (17 km, kb 560 m szintemelkedés). Az útvonal minősége itt-ott izgalmakat rejtett. Voltak szakaszok, ahol csak lehajolva, tövises bokrok alatt lehetett futni, de épp ez adta az izgalmat

Szóval beérve átadtam a stafétát és elindult Kriszti. Majd mi is, mikor lenyújtottam. A következő pontra érve megmosakodtam egy csapnál és csatlakoztunk Annához, mert ott volt az első pontja. A minimalista vasútállomásnál várva egyszer csak Kriszti jelenik meg a várt időben és adja át a chipet Lacinak, hogy később őt meg Ulrik válthassa. Az ő szakaszaikat nem tudom véleményezni -  meg remélem hogy majd ezt ők is megfogják tenni az elkövetkezendő napokban - van mit :)

Váltás Garábon

Hollókőn vártunk (anyukám most irigykedhet). Lacinak és Krisztinek sikerült megebédelni. Nekem csak egy kis krokett maradt, mert már nagyobb tápanyagbevitelre nem adattam a fejem futás előtt. Pedig lassan már idejét éreztem, a szervezetem visított. Kicsit próbáltam egy padon pihenni, de lassan mennem kellett a kocsihoz átöltözni, épp a nadrágom húztam, mikor jön a telefon: Ulrik 1 km-en belül. Na rohantam is, Lacit küldtem, hogy töltse a táskám, én meg összeszedtem magam. Indolok le, Lacinak ordítva, hogy fusson már a táskámmal! Ulrik már ott volt, én meg csak annyit mondtam, hogy vártunk, meg minden, de mi a fenét keresel itt? Hát na, benne volt a bugi és vártnál hamarabb beért. Aminek örültünk, de én teljesen lázban vagyok a váltások miatt (lsd: Suhanj 6!). De emlékeim szerint a mini színdarabon legalább Anna jót nevetett a ponton.

Hollókő (Fotó: Terepfutás.hu)

Na a második futás...

Ha Csanya épp nem egy ház aljában fekszik és szól, hogy merre menjek, már a faluból se jutottam volna ki. Na jó kijutni, kijutottam volna, csak egy kis kanyarral fűszerezve.

Itt még lendületben a Hollókőről kivezető úton

Kiérve a faluból, elindultam a vár fele (ezt utólag sakkoztam ki). Jó, csak 100-150 m ment bele, és átvágtam egy ösvényen, de kezdésnek kicsit kellemetlen volt. Itt következett egy szép és kellemes és emelkedős szakasz. Élveztem, de már kezdett motoszkálni bennem valami. Lassultam, nem esett jól és már írtam is, hogy nem tudok haladni, sokat fogok késni. Ekkor már volt hogy cipő nélkül futottam, mert már a kis lábujjam is fájt. Nem sokat, de ezt pont  a hangyás rész környékén - aki futott ott sejtheti. Kicsit rendbe jött a lábam és pont a cipőm húztam mikor megjelenik valaki. Örültem, mert már egy ideje egyedül voltam és jó volt egy kis társaság. Magam alatt voltam. Miután elhaladt az az egy-két ember mellettem, újból görbült a szám. Jól esett volna egy kis csendes ücsörgés, de vártak. Ez az a helyzet, mikor egyedül vagy, szeretnél erre-arra elnézni, üldögélni, elmélkedni, figyelni a csöndet. De rá jössz, hogy ezeket nem teheted, mert várnak. Verseny van. Szintidő. De ehhez meg kellenek a társak, akik hajtanak, akiket követsz, vagy akik elől futsz. Szóval hiányzott a motiváló közeg és utáltam a helyzetet, hogy nem csinálhattam azt, amihez kedvem volt. 

Kijutva az erdőből egy faluba értem. Jelzés számomra nem volt egyértelmű. Elindultam egyenesen, de nem láttam semmit, hát visszamentem és elkanyarodtam egy földút felé. Felfutottam 100 métert, semmi. Vissza megint a falu irányába, semmi. Egy helyit sem tudtam megkérdezni, igaz nem biztos, hogy tudják merre van a kék... én se tudom, hogy Okányban hol vezetnek a környékbeli turistajelzések. Vissza a földútra felfutva megint, most vagy 200 métert. Semmi. Hívtam Lacit, pánikba estem, össze vissza beszéltem, közben futottam a falu fele. Ekkor megláttam, egy srácot elfutni előttem és lecsaptam a telefont, majd üldözőbe vettem. Kiderült, hogy egy bokor által ki volt takarva a jelzés, azért nem láttam. Utána minden szépen egyértelmű volt. Csatlakozva Bóta Barnabáshoz (ha jól azonosítottam be utólag), a következő frissítőpontig vele mentem. Ott egy kicsit feltöltődtem és  elindultam, hogy túl legyek az egészen. Később beért Barnabás és beszélgettem vele, közben meg folyamatosan jött vissza az erőm. Jól jött a társaság, kezdtem elfelejteni mennyire nem voltam jól és kezdtem újra küzdeni és versenyben lenni. Elváltak útjaink, majd újból egyedül futottam.

Néha féltem is. Szűk ösvények, fura hangok az erdőből, átláthatatlan utak és az az emlék se dobott a hangulatomon, hogy mikor az elején Hollókövet elhagytuk át kellett mászni egy drótszálon - ez a vadvédelmi eszköz emlékeztetett az út elején, hogy azért akad bőven társaság az erdőben.

Valami emelkedőt elszámoltam, mert mikor megláttam a következő falut, azt számoltam, hogy azután még egy emelkedő és végül le. Az erdő mellett haladtam, kicsit visszafogva magam, hogy akkor az utolsó emelkedőt bírjam, mikor messziről egy alakot pillantottam meg. Arra gondoltam, hogy az a helyi lakos, aki itt sétálgat hasonlít Lacira, mert ő biztos nem lehet, mit keresne itt, hisz még van 5-6 km a váltópontig. Hát nem. Ő volt, elém jött és csak 1-2 km van hátra. Ennek tudatába elkezdtem újból tempósan haladni. Beérve azért örültem, hogy vége.

Bosszantott, hogy miattam ennyi időt vesztettünk és fél órával később értem be, mint akartam (3:08:04 - 20,3+ ? km), de Laci érvelt, hogy legalább Krisztinek kevésbé meleg időben kellett így indulni - igaz így is meleg lehetett a ráváró mezőn.

Kriszti Szandaváralja környékén

Miután elindítottuk Lacit is, átmentünk Felsőpetényre és vártunk. Már kezdett hideg lenni. Durrogtatásokat hallottunk és Ulrik még viccelt is, hogy tűzijáték. Tudtuk, hogy vadászok, de senki se kapcsolta össze a dolgokat - hisz abból az irányból jött, ahonnan a futóink. 

Megjelent a helyi al... talán polgármester, majd rendőrök. Csanya volt a ponton, elkezdett intézkedni, mi meg elkezdünk telefonálni. Laci mondta is, mikor beért, hogy ő azért néha beleordított a sötétségbe, hogy ne lőjjél! vagy valami hasonlót. Szerencsére nagy baj nem történt és mi útnak indultunk Vácnak. Hanga várt minket meleg levessél, majd ledőltünk a tornaterem sarkában lévő matracra. 20 percet aludtunk talán, mikor felriadtam és le voltam izzadva, pedig melegem nem volt. Ekkor már éreztem, hogy kezdek belázasodni. Nem javított a helyzeten, mikor kimentünk a térre várni a befutókat. Én már mindenhova bevackoltam volna magam, csak hogy ne fázzak.

Ulrik  jó kedvel beért. Megkaptuk a befutópólót (ami egy nagyon jó kis Salomon mez), következett a kötelező fotózás és hazaindultunk.

Összegzés

Ennek a versenynek, már csak a távja miatt is nagy jövőt jósolok. Az ember el kezd kacérkodni a gondolattal, hogy milyen egy ekkor táv egyben, terepen. Egyelőre igaz én nem ezzel foglalkozok, hanem azzal, hogy újra visszajöjjön a futás és edzés iránti vágyam, és újból elszánt legyek egy versenyen. Ennek hiánya, illetve a mostanában előforduló fáradság és kavargás miatt, nem tűntem úgy, mint aki élvezné. Lehet még fáradt volta a szervezetem, az ezt megelőző hétvégi maraton miatt és/vagy már bujkált bennem valami kórság, ami most hét elején tetőzött nálam. Próbáltam magam kordában tartani, de ahhoz túl fáradt voltam. Remélem a többieknek nagyobb élmény volt és nem nyomtam annyira le a hangulatot.

Végül a 210-es számmal induló 2 < 3 19:13:40 alatt teljesítette az elsőnek megrendezésre kerülő 147,6 km-es UltraKék trail versenyt.

Köszönöm a csapatnak, hogy újból részt vettünk egy ilyen versenyen és remélem lesznek még alkalmak, hogy bizonyítsuk a csapat összetartását egy ilyen versenyen.