Köszönöm az eddigi biztatásokat, segítséget... Jó futást kívánok minden ismerősömnek, aki ma rajthoz áll legyen az 7 km, 30 km vagy a maraton! Az idő nekünk kedvez  - már a hideg ráz, ha belegondolok abba a hangulatba, ami 2 óra múlva kint vár.

Szóval irány a cél, az ELSŐ MARATON!

Futás:

2014. október 12.

Egy másnapos maratonista feljegyzései, avagy tanmese, hogy tényleg „Nem a távolság, hanem az iram öl"

Hogy milyen egy másnapos maratonista? Ugyan olyan, mint egy alkoholtól másnapos delikvens. Alig bír mozogni, egész nap ágyban van, beazonosíthatatlan sérülésekkel teli és sok mindene fáj. Emellett vigyorog egész nap, mert még lehet, hogy aznapos és azt gondolja, hogy nem érdekel, megérte a dolog, hiszen jó buli volt. Azonban személy szerint én egy dologban különbözöm. Míg másnaposan néha azt kívánja az ember, hogy soha többet ilyen este, én ezt nem mondom, hanem azt, hogy még-még ilyen napot. Láttam, hallottam, olvastam, hogy soha többet maratont – még úgy is, hogy valakinek nem ez volt az első. Persze érthető okokból. Megszenvedte, túlvállalta, elfutotta, vagy éppenséggel nem az ő távja. Szerencsére egyikük sem a futást fogja abbahagyni, hanem csak hozzá jobban passzoló célokat tűz ki. Ez mindennél fontosabb!

Egy éve mikor eldöntöttem, kivitelezhetőnek gondoltam… Azt mondják egy év az elhatározástól és fel lehet rá készülni. Azonban van egy lábjegyzet… 1-2 éves futó múlt nem árt hozzá. Na nekem ez nem volt, de volt +18 kg. Még szerencse! Szerencse, mert ez a plusz teher jobban késztetett arra, hogy keményen dolgozzak. Januárban már kijelentettem: maraton. Reakciók: mikor jövőre? Aha, nekem van ismerősöm, aki megcsinálta. Vagy csak szimplán egy mosoly.

Én meg csak futottam tovább. És versenyezgettem, illetve megismertem a közösségi futás élményét. Jött a nyár, amit magamhoz képest be kell látnom túlvállaltam. Nem is távban vagy gyakoriságban, hanem tempóban. Szeptemberre el is fáradtam és inkább lelkileg, mint fizikailag. Kellett egy 3 hetes kényszerpihenő – két jó versenyt kihagyva ezzel. Plusz jöttek a „biztatások”, hogy ááá ne fusd le, ááá nincs meg a futómúltad, ááá én még nem mertem bevállalni. Na de egy jó 32 km rendbetett, neveztem és rajthoz álltam. Nem izgultam, csak oda álltam. Ott állt mellettem Anna is és tudtam: megcsináljuk! 

Úgy gondoltam, hogy darabokra osztom: na egy kis laza edző futás, na meg van a félmaraton, na már mindjárt ott a bűvös 30, na már csak egy nagyon lassú kedvenc versenytávod van hátra. De végül nem ez lett. Nem gondoltam bele, hogy mit csinálok, csak futottam a többi hülye után. Mert hát azok vagyunk, de a futókat ezért is szeretik – ezt nem én mondtam, hanem egy verseny önkéntesei.

Azért nem akartam belegondolni, hogy épp a klasszikus távot teljesítem, mert elkapott volna a légszomj. De esélyem sem volt gondolkozni. Mikor már erő kellett, hogy tovább fussunk és már nem rutin volt a futás félmaraton után, hiszen e fölötti távokat eddig csak kóstolgattuk, jöttek a meglepetések… Igaz már előtte is volt pár. A családom, akik szerintem akkor hitték el igazán, hogy mit csinálok, munkatársam Barna, aki kijött szurkolni. Leveleki Lacekkal ennek nagyon örültünk – igaz ő előttem futott. Vagy ismerősök Okányból, akik szintén első maratonját futó unokaöcs miatt voltak kint, és öröm volt találkozni velük. A váltóponton strázsáló Reményi Krisztián vagy a váltás után mellettem futó Gyömörei Jani, akivel még a rajt előtt is találkoztunk. Még a Lánchíd Sörözőbe is bekiáltottam Nagy Robinak. Ezenkívül ott volt még egy volt lakótársam az egyik frissítő ponton: Timi? Irma? áááááá! Vagy Beck Móni biciklivel, akinek személyesen át tudtam adni a munkatársam üdvözletét. De ott volt Monspart Sarolta vagy Lubics Szilvi - ha ezek a nevek mondanak valmit. (Megjegyzem amilyen vékony és törékeny hölgynek látszik Szilvi, olyan erős a szorítása. Igazi spártai harcos). De a cél közelében ott volt Szabovik Szilvi vagy Ulrik és mint kiderült Verba Dia, akik utánam ordítottak a szurkolói tömegből. Vagy az a sok-sok futótárs, aki feltűnt vagy ismerős volt a csoportból. Az a sok telefonhívás, üzenet előtte és utána, egy-kettő igazián meglepetésként ért. Zveiner Zoli bátorító hívása a rajt előtt, vagy Ádám Krisztiék jelenléte minden versenyen. Elmondhatom, hogy Torontotól Moszkváig szurkoltak nekem.

És emiatt megérte az elmúlt fél év, amióta kicsit többet foglalkoztam a futással.

Kicsit a futó részletek…

Annával a tutira mentünk és beálltunk az iramfutókhoz. A zöld lufival futni egyenlő az elsődleges célommal: 4:30 alatt lefutni a maratont.

24 km-ig még rutin volt, és megszokott tünetek... utána már kicsit fáradság érzése jött. Achilles-ín kellemetlen és egy

30 km környéki hirtelen bal térd nyilallás. De el is múlt. Bátyám megkért, hogy legalább tettesem a videón a fáradságot.

32 km: Anna elküldött, menjek előre. Neki indultam a 6 perces kilométereknek, számolgatva, hogy ha tartom akkor egy 4:20-at elcsípek. De akkor nincs megállás, de frissítés kell, szóval cél: beérni a zöld lufit. Anyuékkal még találkoztam és megkértem várják be Annát.

Közben visszahívtam Lacekot. Igaz utána láttam, hogy még a rajtnál hívott. De beszéltünk pár percet. Előttem volt, és próbáltam beérni – vissza nézve a bruttó időt, csak egy kicsin múlott. Ha már elől volt a telefonom, akkor egy gyors helyzetjelentés Fejes Lacinak, aki az elmúlt időszakban sok jó tanáccsal ellátott minket.

Közben eszembe jutott Suhaj Gabi, aki már lassan beér… basszus én meg még itt vagyok???

35 km-nél jöttek a döbbenések. Előzök, előzök, előzök. A zöld lufi már itt van előttem… és beértem. Nyugalom, most már csak tartsd a tempót. Jó volt ez a kezdeti okos tempó. Így bírtam csak a végén tolni. És emiatt nem fáradtam el.

Jött a rettegett emelkedő – de nem nekem. Ráfordultunk a hídra és mosolyogtam. A nyári kemény edzések most meg fognak látszódni. Semmi lassulás, csak teperés, majd a szokásos lejtő kihasználása.

Ezután jött az elborzadás (itt kicsit korrigálnék, vagy pontosabban fogalmaznék - az ok, amitől elborzadtam, hogy így a végén is érhetik az embert meglepetések, és frászt kaptam, hogy még bármi megtörténhet velem is). Gyalogosok. Itt a cél és gyalogosok. Még 40 km-nél is? Miért? Mindjárt maratonista leszel? Miért állsz meg? De tudom, ha nem okosan futottam volna, engem is elért a volna a végzet.

Ehelyett mosolyogva, örömmel teli, komolyabb fáradság nélkül befutottam. Óra leállít (04:27:52) és megy tovább. Semmi örömkönny, semmi katarzis… csak az, hogy megcsináltam. Az út maga a cél – mondják. Lehet, hogy ezért sem ért akkora hatással a célkapu. Ez csak a koktél cseresznye volt azon a bizonyos másnapságot okozó bulin.

Nyújtás:

Szeptemberben úgy éreztem, hogy max már csak azért is lefutom, mert könnyebb lesz szenvedni, mint azt elviselni, hogy feladtam. Nem akartam kárörvendő képeket látni. 3 héttel a maraton előtt, mikor az utolsó hosszabb futás volt és igazából az első 30 km-es távom úgy éreztem, hogy okés, rendben lesz a dolog. Újra éreztem magamban az erőt és azt, hogy képes vagyok rá, csak okosan kell csinálni. Ahogy láttátok, képes voltam rá.

Külön büszkeség volt számomra és nagy megtiszteltetés ért, hogy családom és barátaim mellett kicsiny településem is büszke Rám.

Szóval összegezve nagyon megérte, nagyon élveztem és nagyon akarok még ilyet - akkor ezt mondtam. És most is úgy gondolom, hiszen azóta túl vagyok egy gútai maratonon. Na annak egy nagyon vicces története van. De majd a napokban erről is beszámolok.

Csak mosolyogva és boldogan!
(Fotó: Hegyesi András)