Számomra egy célversenynek 4 szakasza van:

1. felkészülési időszak
2. a versenyt megelőző időszak
3. maga a verseny
4. verseny utáni napok

Az első ultratávú versenyemet is így dolgoztam fel magamban, ami idén az első versenyem volt. Tudtam, hogy amit kihozok majd magamból, ha több vagy kevesebb is, mint amire számítok, az az én eredményem. Tavaly nem készültem semmire, az első maratonom után csak úgy futogattam, éppen ami jött. De ez a 6 órás egy olyan dolog volt, amire készültem, amiért minimális szinten is, de odatettem magam. Majdnem másfél év után újra azt mondhattam egy futásra, hogy verseny.

A felkészülési időszakom

Elég régen eldöntöttem, hogy szeretnék egy 6 órás versenyt futni, azt is tudtam, hogy az OptiVita valamelyik állomása lesz az. Így év elején, amikor az éves tervet raktuk össze, a március 6., mely az első állomás volt Velencén, be is került a naptárba, mint célverseny. Akkor a december már a rendszeres edzésről szólt, de magára a versenyre érdemben való felkészülés  csak január-február idejére tehető. Szilágyi Péterrel, aki Laci ajánlására a kezébe vette az edzésemet, hét elején egyeztettem, hogy hogyan alakul az a hetem ő meg megírta, hogy mit kell futnom és megfutottam. Ez heti 5 edzésből állt, ami átlag heti 70-75 km-t jelentett. Úgy voltam vele, ha megcsinálom a kiadott edzéstervet elmondhatom, hogy megtettem mindent a cél érdekében. Fejben kezdtem hozzászokni, hogy felejtsem el a rövidke futásokat, hisz előfordult, hogy péntek hajnalban 20 km-rel kezdtem a napom, szombaton egy órás futással folytattam, és vasárnap már megint 25 km-t kellett teljesítenem. Megnyugtató érzés volt, hogy az edzéseket általában nem éreztem tehernek, szívesen teljesítettem azt, amit Péter előírt. Bevallom 1 éve még nem ilyen véleménnyel voltam arról, ha valaki amatőrként edzővel dolgozik. Én az ilyenre nagyon húztam a szám, nem akartam, hisz nekem ne írja elő senki, hogy mit csináljak, milyen versenyekre mehetek.  Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez az érzés a célok elérése érdekében elillant és alávetettem magam az edzői irányításnak. Persze az első hetektől kezdve rájöttem, hogy egy edző nem rabszolgahajcsár, együtt kell és együtt lehet vele dolgozni. Szóval felesleges aggodalom volt az egész. Emellett bennem volt az is, hogy mennyire lesz annak értelme, hogy éppen csak elkezdtem pulzuskontrollal edzeni és máris egy hatórás felkészüléssel kötöm össze. Hát kíváncsian vártam, hogy mi sül ki ebből.

Persze voltak nehéz pillanatok is. Volt mikor nem akaródzott felkelni, hisz 4:15-kor csörgött az óra ilyenkor, de akkor elgondolkoztam, hogy és mi a kifogásom? Fáradt vagyok? Nem. Fáj valamim? Nem. Akkor meg? Nem akartam szégyenkezni magam előtt, hogy már megint feladok valami apró feladatocskát egy nagy cél elérése közben. Eszembe jutott valami hasonló is, amit egy Senánszky Petrával készült riportban olvastam:

"Már megszoktam a korai kelést, és gond nélkül elvégzem a munkát, mert tudom, hogy erre van szükségem ahhoz, hogy még jobb legyek.”

A felkészülés alatt így megtanultam, hogy hogyan vehetem rá magam a rendszeres hajnali futásra és mennyi idő kell, míg a szerveztem futásra képes lesz ébredés után. Ja és nem tudom, hogy ki találta ki, azt hogy fuss reggel, még mielőtt a tested felébred és rájön, hogy mit csinálsz, de üzenem neki, hogy kösz, de nálam nem vált be. Annyira, hogy 20 perc meditálás és teaiszogatás nélkül el se bírok indulni reggel és még ezután kezdek csak el öltözködni. Természetesen volt néha egy másik motiváló erő is, az hogy Laci is kelt és együtt köröztünk sokszor a szigeten. Ő mindig jött velem szemben így körönként kétszer is találkozhattunk. Ez volt a mi kis hajnali közös futásunk. Így tudtuk megoldani a közös edzéseket, annak ellenére, hogy ő jóval gyorsabb nálam.

A végére igaz már elfáradtam, néha fájogatott a bokám és egyre nagyobb alvásigényem lett. Volt mikor 9-kor aludni indultam. Már egyre jobban vártam, hogy letudjam ezt az időszakot.

A versenyt megelőző időszak

Ez igazából az előző hétvégével indult be. Szombaton futottunk egy esti túrán, amit az elején hülyeségnek tartottam, mert a bokám már egyre többször jelzett, igaz a célzott nyújtás segített, és pont ezért nem akartam a terepen szétcseszni. Pár kili után már felszabadultam futottam, hiányzott már a lefele száguldás, a természetben való kocogás és legalább a fejlámpás futást is gyakoroltam. Szóval nagyon jól éreztem magam és ebben az örömömben el is felejtettem a befutó után felöltözni és jól megcsapott a hideg. Mire hazaértünk elég ramaty állapotban voltam. Beestem az ágyba, de reggel keltünk is, mert irány Velence - Lacinak még hátra volt egy YoursTruly. Arra vágytam, hogy azt mondja, maradjak itthon és feküdjek. És mint kiderült, volt a fejében neki is ilyen gondolat, de szerencsére nem kezdett el lebeszélni. Nyűgös voltam egész úton (mondjuk ez nálam elég gyakori) és miután elrajtoltak vissza is másztam a kocsiba. Semmi kedvem nem volt egy csöppet sem kimászni a kocsiból. De a nap kezdett kisütni, a közérzetem és az állapotom is egyre jobb volt így elindultam. Egyetlen egy kilométerét se bántam meg. Nagyon jól ment és igazából arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha most lenne a verseny. A tempóm magamhoz képest nagyon jó volt, jól érzem magam és az idő is kegyes volt hozzám, hiszen a futásom előtt és után is rosszabb volt az idő. Visszaérve gyors melegbe burkolóztam majd vártam a futókat. Közben beszélgettem és gyűjtöttem jövő hétre az infókat. Laci lefutotta az 50 km-t és mentünk haza. Elkezdődött egy borzalmas hét. Estére már kezdtem lázasodni, és hétfőn az állapotom annyira leromlott, hogy szívem szerint hazamentem volna melóból az ágyat nyomni. Bosszantott, hogy végigfutottam és tekertem a telet gond nélkül és erre most leszek beteg. Péternek megírtam, hogy betegeskedek és a bokám is napi 1-2 masszírozással jó csak. Megadta a heti programot de annak függvényében, hogy gyógyulok-e. A keddi ki is maradt. A futást hanyagoltam, lazára vettem és a pihenésre, erőgyűjtésre koncentráltam. Az nyugtatott, hogy edzés szempontjából nem ez az egy hét fogja eldönteni az edzettségem, de sokkal jobban fog számítani, hogy mennyire vagyok pihent. Szerdán megengedtem azt a luxust, hogy otthon maradtam pihenni és futni.  Felemeltem gyömbéradagom és mindent szedtem, ami csak segíthetett.  Pénteken már meg voltam elégedve magammal, jól ment a futás. Igaz másnapra elég összetörtnek éreztem a testem.

A verseny

Nagyon bizakodtam. A minimum elvárt 50 km volt, de a tényleges célom 55 km. Nagyon merészen tempó alapján még 57 km-ben is reménykedtem. Annyira rákészültem, hogy még a frissítést és a mosdószünetet is beleszámoltam. Szóval úgy készültem, mint ha ezek annyira számítanának. És igen, nekem számított, hisz nem engedtem, hogy kicsússzon a kezemből bármi is. Gyülekeztünk a rajthoz, mikor az Ultra Premiereseket kihívták. Na, ott szeppentem meg, és még most is zavarba vagyok, ha rágondolok. Akkor esett le, hogy mit akarok csinálni. Életem első 6 órása. Aggódva kerestem Lacit, mert nem sikerült elköszönnöm, hátrább állt. Az egyetlen egy kapaszkodóm se volt már meg a verseny előtti pillanatokban, egyedül éreztem magam, de szerencsére Anna beállt mögém és a hangját hallva kicsit megnyugodtam. A másik Ultra Premieres lány jelenléte és bátorító mosolya is sokat segített a rajtig.

Elindulva kellemetlenéül éreztem magam, mindenki lehagyott, én meg fogtam vissza magam, hogy ne fussam el. Mikor kiértünk az útra órámra pillantva még mindig azt éreztem, hogy sok. De a pulzusom azért annyira nem visított. Az első órában látva, hogy 6 perces kilikkel megyek még arra gondoltam, hogy legalább a későbbi lassulást előre ledolgozom. Mikor 1 óra után is tartottam ezt az átlag tempót megengedtem magamnak, hogy nagyobb pulzuskilengés esetén veszek csak vissza. A 2. óra végére már meg volt az új cél: ameddig nem érzem, hogy elfutnám, tartom a tempót és 60 km gondolatával játszok. Mámorító volt az érzés, hogy lehet, képes vagyok rá. Néha-néha a kiszűrődő mondatokat magamra vettem, és mikor olyat hallottam 3 óra után, hogy még milyen jól megy még mindig, arra gondoltam, hogy rólam beszélnek és ez még jobban feldobott. Hoztam a fél órás köröket és tetszett, a körzés is. Az hogy van egy biztos pont, ami nem változik: 1 kör - 5 km, 1 kör - 5 km. Ez élt bennem így azt is utólag vettem már észre, hogy átléptem a maratont. Laci már úgy fogadott a központban, hogy üdv ultrában (annak ellenére, hogy ő a másfél maratont számítja ultratávnak). Na jó, tudtam, hogy a 45 km-t még a hajamra kenhetem, de akkor nagyon jó érzés volt. 45 km-t átlépve már megváltoztam, akkor már határozottan a 60 km volt a célom, azonban tudtam, hogy csak akkor fog sikerülni, ha fejben nem hagyom el magam, akkor nem lesz gond. 4:45-kor kezdtem el érezni a fáradságot, akkor már az a minimális emelkedő megtétele is nehezemre esett. Előtte mentem el mosdóba és vissza akartam hozni a kiesett időt, emiatt kicsit megerőltettem a dolgot. Ezután már kezdtem kicsúszni a fél órás körökből 30-60 másodpercekkel igaz.

5 óra után már úgy indultam neki, hogy még 1 kör, majd kimegyek a következőre, de nem sok esélyt látok behozni magam a 12 körre. Fejben rendben voltam, hisz az elsődleges terveket hoztam és biztosnak éreztem, de 50 km után, már oda kellett tennem magam, összpontosítani. Ekkor már azért a küzdés látszódott rajtam és hallható is volt. 55 km után meg már nehéznek éreztem a testem, tompának a mozgást, de sosem volt bennem az az érzés, ami néha edzésen volt a bokám miatt, hogy meg akarok állni - egyébként a bokámmal minden rendben volt. A körre úgy mentem ki, hogy még Laci nyakába borultam, és ha kicsit tovább pihenek nem is lett volna erőm újra belevágni. Szerinte ott azért már kezdtem elhagyni magam, de én akkor igazából a női énem megnyilvánulását éreztem, mert az ember lánya csak meglágyul, ha a társát meglátja egy ilyen pillanatban. Az 57. km-nél kezdtem kicsit tempózni, és úgy döntöttem, hogy a frissítést is kihagyom, ekkor már nem akartam másodperceket veszteni és bíztam, hogy a szerveztem is beleegyezik ebbe.  A fordító után már beleadta a maradék erőm, ekkor újra bíztam a 60 km-ben. Mikor beértem a versenyközpontba, elkezdtem fulladni, mert sokan jelezték, hogy még 2 percem van beérni és hát ahogy realizálódott bennem pánik tőrt rám. Annyira, hogy Lacit meglátva előrekiáltottam, hogy ne szóljon hozzám, várjon a célban. Féltem, hogy meghallom a hangját elbőgöm magam. Végül beküzdöttem magam, és annak örülök, hogy nem beszenvedtem. Átérve még pár métert behoztam, de kürt hallatán összeesve bőgtem a megkönnyebbüléstől. Laci már ott volt mellettem és mondogatta, hogy mit csináltam? Mi volt ez? Csengett a hangja nevetéstől és így az én bőgésem is lassan átváltott nevetésbe. Megkönnyebbültem. Nagyszerű érzés volt teljesíteni. Végig felkészültnek éreztem magam és úgy éreztem, hogy megdolgoztam ezért és megérdemeltem. Örültem, hogy ott van mellettem Laci, még ha ez azt is jelentette, hogy fel kellett adnia gyomorproblémák miatt a versenyt. Kicsit önző ezt mondani, de én örültem ennek, hisz neki ez nem célverseny volt, de nekem sokat jelentett, hogy ott volt abban a pillanatban és nem kellett még pályán keresni egymást. Azt az érzést meg akartam vele osztani. Meg is kaptam a családom férfitagjaitól, hogy mit kevertem a kajájába? :D

Tudom, hogy nem releváns, de jó érzés, hogy azért a mezőnyhöz képest jól végeztem. 4. nő a 14-ből, és az abszolút 50-ből is 16. lettem. Egy kezdőnek jó érzés azért. Igaz az ultrások egy jelentős része ekkor 100 km-t teljesített. Ha nem lett volna  ez a táv, akkor szépen hátrakerülök a sorban. De addig is örülök ennek.

Verseny utáni napok

1-2 napig csak ezen gondolkoztam. Eszembe jutott, hogy milyen szerencsém van. Első félmaratonom, első maratonom és most az első ultrám is egy valamiben hasonlít: hogy felkészültnek éreztem magam, pozitív élmény volt és hogy meg vagyok elégedve magammal.

Eszembe jutott munkatársam kívánsága is, miszerint jó futást kívánt pénteken és én erre megemlítettem, hogy lehet szenvedés lesz. Hogy ne kelljen velem ellenkezni azt kívánta: na jó akkor 5 óra 58 perc jó futást és 2 perc szenvedést kíván. Hát igaza is lett :)

Meglepően nem fájt semmim. Nem volt izomláz. Hétfőn még kicsit nehezen indult a reggel, de jót tett a mozgás, estére szinte már nyoma sem volt a hétvégének. Az igaz, hogy szerveztem viszont kimerült. A hét első felében állandóan ettem, és kiszáradtnak éreztem magam. A szerdai futás alatt nem tudtam kipasszírozni semmi tempót, de pénteken már száguldoztam magamhoz képest.

Technikai szempontból is sokat tanultam. Mivel Péter mondta, hogy előre találjam ki mikor mit eszek, iszok így a gélek, szeletek fel voltak cetlizve, ami azért is volt jó, mert Lacinak nem kellett magyarázni mit akarok kérni, csak adta. Inni többet kell. Nem elég  az egy pohárka minden frissítőponton. Hamar emelnem kellett az adagot. Nagyon bele kellene ásnom magam a frissítésbe is. 50 km után már annyira nem esett jól az energia szelet, nem rágtam el,  de ha épp gél jött volna azzal se lettem volna előrébb, az édeset sem kívántam már. Ki kell tapasztalnom hogy milyen szilárd tápanyag az a mi használ is. Vagy esetleg valami lötty.

Úgy érzem, hogy az alkatomon is van mit dolgozni. Nagyon tömörnek érzem a vádlim, még ha az izom is és nem vagyok valami robbanékony sem. Inkább erős, masszív - igaz ez segít is néha.

Az idei évre még van két célom: 1:45-ös félmaraton felé közelíteni. Nem keseredek el, ha nem sikerül, hisz ez nem az a táv, amiben elememben érzem magam. Annál fontosabb, hogy idén levigyem 4 óra alá a maratont. Laci szerint már májusban sikerülhet Gyulán. Ha esetleg igaza lesz, akkor őszre tovább kell vinnem a dolgot és 3:50-ig meg se állni. Ha ezek meglesznek, akkor szeretnék az ultratávokra koncentrálni. Azért az eddigi munkát nem akarom hogy kárba vesszen, még jó lenne idén egy nagyobb táv. Valahogy most úgy érzem ez az a táv, amivel meg vagyok elégedve, ami  elvárás magamtól és teljesítményként tekintek rá.

Ja és az egészben van egy slusszpoén. A Stravanak hála azt mondta nekem, hogy a 6 óra alatt futottam egy maratoni PB-t.

Azért ez nem volt terveben. 3 hónapos munka a 11 hónapnyi lazsálás után sok mindet kihozott belőlem, így abban reménykedek, ha folyamatos edzés lesz bennem, többet is kihozhatok magamból. Remélem végre letehetek olyan dolgot az asztalra, amire igazán büszke lehetek én magam is.

 (Fotók: DonRazzino, OptiVita)