Augusztus második hétvégéje bővelkedett az ultratávú versenyekben. Először is ott volt a Márkus Öcsiék által megrendezett Korinthosz(hu), mely második alkalommal várta a futókat, illetve Péter Attila szervezésében most debütált a Deseda UltraMaraton.

Mindkét verseny kötődik a Spartathlonhoz. A Korinthosz(hu) távja, megegyezik a görög verseny első szakaszának hosszával, mely Athén és Korinthoszi szoros között halad. Még egy érdekesség, hogy két szintidő van. Az egyik a 10 óra 30 perc, melyen belül beérkezők érmet kapnak, de akik a Sparthatlon ezen szakaszának szintidején belül futnak be, azaz 9 óra 30 perc alatt, azok kapnak még egy oklevelet is, melyet az eredményhirdetés keretén belül személyesen vehetnek át (azért jól eső érzés lehet, ha külön kiszólítanak egy versenyen).

A Desedáról csak utánaolvasásból tudom az infókat, mivel nem volt képben számunka a verseny - már megvolt a nevezésünk az előbbire, a dátum láttán át is ugrottam az infókon. Szóval a versenykiírásból tudom a következőt: Tisztelgés a SPÁRTAI HŐSÖK előtt, számukra edzéslehetőség biztosítása a Spartathlon előtt 6 héttel.

Na már most ez a verseny elég érdekes számomra - több okból is:

1. Aki a Sparthatlonon indul, nem fog előtte 6 héttel ekkora távot lefutni, csak egy részét, ezért tényleg jó edzéslehetőség, DE arra már ott volt a Korinthosz(hu), mely szintén 6 héttel előtte kerül megrendezésre. Nem tudom egy ultrás edzésterve hogyan épül fel, lehet, hogy valakinek ez a 81 km "kevés" előtte ennyi idővel és még nagyobb távot kell lefutnia?
   
   
2. Biztos nehéz a versenyszervezőknek a megfelelő időpontot összehozni, de amikor mindkét verseny ugyan ahhoz kötődik, nem illik egymásra szervezni - szerintem. Ez olyan a szememben, minta a BSI a Balaton SzuperMaratont rászervezné az Ultrabalatonra vagy fordítva. Például ott van a Spar Maraton és a Szimpla/Dupla Élmény. Egy napra kellett tenni, de hát azért a célközönség kicsit más.
   
   
3. A táv hosszabb, mint a Sparhatlon. Ez inkább lenyomunk titeket érzést ad számomra.
   
   
4. Utólag az egész inkább egy UB-hez hasonló versenynek tűnik. Oka, hogy ekkora távot inkább csapatok, közösen visznek véghez. Ami egy nagyon szuper dolog, hisz én is részt vettem már ilyenben, de közben ott van bennem ezzel kapcsolatban egy kellemetlen érzés, melyet most nem ebben a posztban fogok taglalni.

Szóval nagyon sajnálom, hogy két ilyen remek verseny egy hétvégére került. Remélhetőleg mindenki megtalálta a maga-maga versenyét.

De nézzük azt a versenyt, mely számomra kitöltötte ezt a hétvégét. Irány Szekszárd!
Mivel szabadnapokban szűkösen vagyok, szóval nekem többnapos láblógatás nyaralás nincs, ezért egy ilyen elutazós, városnézős, versenyes hétvége igazi kikapcsolódás számomra. Ilyen volt a bécsi félmaraton is. Szóval nagyon vártam a hétvégét, pedig én nem is futottam.

Pénteken reggel még egy rövid futás, majd készülődés, mert ebéd után vonatra pattantunk a bicajokkal. Utólag jó ötlet volt, hogy nem csak én vittem, hanem Laci is, mert így a fél órás sárbogárdi átszállás alatt is eltekertünk egy kávéra és sütire a település központjába, illetve Szekszárdon is azzal közlekedtünk. Kényelmes és pihentető volt.

A helyi kollégiumba intéztünk szállást. Minimalista volt, de úgyis csak aludni mentünk oda. A szinten más versenyzők is voltak, többek között Kétegyházán megismert Fejes Zoliék is ott szálltak meg.

Miután lepakoltunk és a bevásárlást is elintéztük elmentünk a versenyközpontban, ahol már gyűltek a versenyzők és kísérőik. Felkaptuk a csomagot, benne a rajszámokkal és a pólókkal. A futók már ekkor kézhez kapták a finisher pólót. Ez kicsit fura volt, hogy nem csak a befutáskor, de lehet ezzel is motiválva vannak a futók, hogy teljesítsék, hiszen a póló már kézben. Mi, a kísérők is megkaptuk az emblémázott pólót. Szerencsére volt lehetőségem kicserélni egy kisebbre, mert sajnos a  versenyeken kapott pamutpólók többsége alvósként köt ki, mert nagy. Szerencsére ennek nem ez lesz a sorsa, hála a szervezőknek.

Ami meglepett, hogy Öcsi személyesen is odajött bemutatkozni és mind kiderült fel volt készülve a versenyzők eddigi eredményeiből is. Ami abból is látszódott, hogy az akkor megismert asztaltársunknak meg is jegyezte, hogy jól elbújt, mert róla alig talált információkat.

A vacsora után volt egy rövid technikai megbeszélés, útmutató tábla bemutatással, a kísérők eligazításával, és hasonló hasznos tanácsokkal, hogy másnap minden flottul menjen.

Másnap reggel 7-kor volt a rajt. Igaz előre tudtuk ezt, de fejben valahogy mindig 6-ra készültünk. Vagy csak vágytunk a minél korábbi kezdésre, hogy minél kevesebbet kellejen kint lenni a forró napon. Na de akkor hol maradt volna a korinthoszi hőség.

A bringás kísérők külön mentek az első pontra, megkerülve ezzel egy kellemes emelkedőt, illetve így a futókat se akadályoztuk a szűkebb szakaszokon. Ott, egy kupacban várva a rajtot, mikor elindultak a futók, a kísérők arcán, hangjában, valamilyen különös lelkesedést és hihetetlen csodálatot láttam, éreztem, mely rám is ráragadt és kissé meg is hatódtam. Abban a melegben, annyi ember, aki csak azért lépte át a rajtkaput, hogy lefusson 81 km-t, hihetetlen látvány volt. No, de nem sokat néztük, ahogy távolodtak el a kaputól, mert mi is indultunk a saját utunkra.

Útközben találkoztam Nyúllal, akivel már volt szerencsém az UTH-n egy ponton ügyelni. El is látott gyors tanácsokkal, mivel ő már rutinos kísérőnek számít ultratávú versenyeken. Közben az első pontos áthaladtunk, és tartottunk a második felé. A két pont között, de már a körforgalom után leálltunk. Ott volt a a legalkalmasabb bevárni a futókat, illetve gyönyörűen lehetett látni ahogy megjelennek a kanyarban. Le se szálltunk szinte a kerékpárról, de már az élboly ott loholt a nyakunkban. Számomra ekkora távon eszméletlen tempót diktáltak.

Hamarosan Laci is befutott és már közösen folytattuk az utat. Az elején inkább még mögötte mentem, mert még nem értük el az aszfaltos részt, nehéz lett volna úgy mellette haladni, hogy másoknak ne legyek útban.

A megbeszélt technika annyi volt, hogy Laci előre mondja mi kell, én odaadom, majd zsebre vágja és mikor szüksége van rá, csak elő kell venni a zsebéből. Előre a lelkére kötöttem, hogy mindent mondjon, ami kell, ami óhaja támad, én nem tudom, nem fogom kitalálni, hogy mire van szüksége. Ez szerencsére egy esetet leszámítva sikerült is. Akkor is csak annyi volt, hogy egy pontot elhagyva kérte a zselét és ő már azt hitte, hogy nálam van. Mikor felvilágosítottam, hogy nincs, láttam rajta, hogy csodálkozik, mikor meg nem azt a zselét nyomtam a kezébe, akkor már szerintem neki is leesett, hogy elfelejtette mondani. Maraton felett, ekkora hőségben már az ember emlékezete elég csalóka lehet. Ha sokat gondol valamira, néha már azt is érezheti, hogy már mondta a másiknak. Abban is megegyeztünk, hogy semmit ne vegyek magamra. Mindig nagyon türelmes velem, de most nekem kell annak lenni, ha épp már annyira fáradt, hogy nem úgy sikerül reagálnia, nem szabad megsértődnöm (hozzáteszem elég pukkancs vagyok, szóval nekem ez nagy kihívásnak látszott).

Én meg megfogadtam magamban, hogy nem fogom kérdezgetni, hogy hogy érzi magát, hogy van, kell-e valami. Ezeket majd olyan 50-60 km után, vagy mikor már ő mondja, hogy kezd nem kellemes lenni a futás. Addig szerintem csak felesleges kérdezősködés egy olyan embertől aki már futott jó pár maratont.

A másik amit nem fogok mondani, hogy nincs sok hátra, meg gyerünk mindjárt vége. Ezt inkább magam miatt, mert én például nem bírom az ilyenfajta drukkolást. Van az az idegállapot, amivel futás alatt egy ilyen biztatással fel lehet nagyon húzni. Na jó ez csak az én dilim, de Lacinak azért se akartam mondani, mert míg az ember nem tapasztalja, addig nem tudja, hogy milyen az, mikor 60 km után még van 20 km. Nem tűnik soknak 20 km, de ha már ennyi van mögötted ilyen időben... Inkább próbáltam finoman, hogy a következő frissítőpont már a fordító vagy hogy még egy frissítőpont és utána már Baja közelében leszünk... Vagy hogy még két pont és a cél. Szóval belátható szakaszokra próbáltam osztani - ahogy egyébként ő is tette magában.

Szóval próbáltam csendben, nyugodtan haladni. Ami vicces, hogy ő azt gondolta unni fogom magam, de én nagyon jól szórakoztam. Elnézelődtem, néha-néha eltekertem mellőle feltankolni a táskát. Fotózgattam erre-arra.

Engem a meleg sem kínzott annyira. Kerékpáron nagyon kellemes volt - igaz a végére a sávos barnulás nem került el. Combom piros, vádlim fehér, lábfejem meg szandál-csíkos - ennyi volt az összes kellemetlenségem, szóval semmi.

Azért jó volt beérni. Lezuhanyozni, normálisan enni és végignyúlni a padon várva az eredményhirdetést. A Bajáról való visszaszállítást kerékpárostul biztosították nekünk, így a szekszárdi visszajutással se kellett bajlódnunk. Az egész versenyről elmondható az, hogy a versenyzőknek tényleg csak a futással kell foglalkozni és a kísérőknek meg a futójukkal. Nem tudok semmit felhozni, ami problémát jelentett volna a verseny előtt vagy közben, vagy akár után. Minden tisztelet és köszönet a szervezőknek.

Másnap még maradt annyi erőnk, hogy áttekerjünk a városon nem kis emelkedőkön felküzdve magunkat. Még egy rövidke tanösvényezés is belefért.

Összegezve nagyon jó verseny, nagyon jó szervezés. Útvonal is kellemes, de árnyékmentes. Ha valaki kísérőnek szegődik egy ilyen versenyre mindenképp beszéljék meg előre a dolgokat, így zökkenőmentes lesz mind a futónak, mind a kerékpárosnak, mint ahogy nekünk volt.

Nagyon örülök, hogy részt vehettem ezen. Nem biztos, hogy ilyen kellemes lett volna a hétvége, ha malmozással és idegeskedéssel töltöm a napot Baján, várva, hogy egyszer csak befut majd Laci. Szóval ajánlom a kerékpáros kísérő szerepét minden olyan futónak, aki szeretne hasonló távokat futni. Nagyon jó program, főleg ha olyan embert kell kísérni, aki fontos az ember számára. Egyébként meg utólag Laci se bánta meg, amikor igent mondott arra, hogy lehetnék-e a kísérője a versenyen.